Mario Vargas Llosa: Izrael, Palesztina béke vagy szent háború
Mario Vargas Llosa és Morgana Vargas Llosa fényképeivel
[Israel, Palestina, 2006]
ford. Benyhe János, Európa, 2007
„Igaza van Ámosz Oznak:
nem az irodalom szürrealista Izraelben, hanem a politika.”
A neves író 2005 őszén két hétre utazott Izraelbe/Palesztinába, hogy megértse, miért vonul ki éppen az a Saron Gázából, aki máskülönben felelős a második intifáda kirobbanásáért is? A kérdés aktualitása a ma olvasójának, a térség sűrű történelme miatt már szinte a régmúltba vész, mégis érdemes átlapozni a kis kötetet, amely hiteles szondája az ezredvégi állapotoknak a szentföldről.
Először is, előszavában az író kineveti azokat, akik zsigerből leantiszemitáznak mindenkit, aki csak bírálni meri Izraelt, Vargas Llosa ugyanakkor pártolja is a zsidó államot, és védelmére kel mindazokkal szemben, akik eltörölnék a térképről – de egyetért a jogos kritikákkal. Vagyis röviden, korrektnek nevezhető a hozzáállása (még valamit elárul az író a könyv közepe felé, bár ez inkább csak afféle celeb-hír: lánya vőlegénye, aki kalauzolja is őket a terepen, szintén zsidó).
A könyv alapanyaga az a több tucat cikk, amiket különböző világ- (El País, Le Monde) és dél-amerikai lapoknak írt az itt eltöltött két hét során. Látogatása felfogható egyfajta diogenészi „Igaz embert keresek”-útnak is, a „világ Achilles-sarkán”. Nos, nem sikerül elég sok "igaz embert" megszámolnia… Nevek nélkül, de nekik ajánlja a kötetet.
Vargas Llosa nem csak kameráján használja a zoom-ot: politikai elemzésből hirtelen vált akár egy utcakép, akár egy szenvedő család bemutatására. Demagógia-mentesen mutatja be az öngyilkos merényletek áldozatait. (Ennél nagyobb gyomros csak a Mennyország most c. film lehet.) Idéz pl. egy robbantást túlélt zsidó zenészt, aki nem visszaütne: aki szerint mindent el kell követni a békéért, akár a fél Jeruzsálemet is vissza kell adni.
„-Tudom, hogy sok igazságtalanságot követtek el a palesztin nép ellen” - mondja a kivételesen józan gondolkodású fiatalember, még egy merénylet túlélőjeként is.
A föld, ahol járhatatlanok a középutak?
Megmutatja a repedéseket a Saron-falon (ő nevezi így – bár megtudjuk azt is, S. „csak” beleegyezett), a repedéseket a szó minden értelmében… a rést, ahol átszökdösnek a kényszerből illegális munkát vállalók és a békétlenségeket egyazon oldalon. Az akkor 650 km-es fal minden egyes betontömbje sokkal csúnyább seb, mint akár a trianoni sorompó a kettévágott magyar településekkel. Vargas Llosa nem mondja ki, de nyilvánvalóvá teszi az olvasó számára: kollektív büntetés a Fal. Ahol az átkelés „órákig tartó kafkai kaland” egy nem-palesztinnak is.
Amikor beszámol a gettók világáról, az arab és a zsidó telepesek közt látottakról (pl. hogy betelepített zsidók gyerekei verik a helyi arab iskolásokat), izraeli barátai szerint (s ez a legenyhébb válasz lesz) mindez csak az ő regényírói fantáziájának a terméke… Mások szerint viszont: „a vallásom teljes kiforgatása, amit a telepesek tesznek”.
Egy földterület, ahol már nem teremhet meg az igazság?
Vargas Llosa itt egy ide, a „frontvonalba” települt korrekt újságíró (eng magy), Amira Hass könyvét ajánlja (Drinking the Sea at Gaza). De Vargas Llosa is leírja (kevesen teszik meg): a gettóként funkcionáló menekülttáborokban elzárt palesztinokból kb. egymillióan izraeli állampolgárok. Abszurd, felsőfokon.
Virtuálisan két világ sűrűsödött – de korántsem ötvöződött – itt egybe 1948 után, az államalapítással párhuzamos kitelepítések és etnikai tisztogatások miatt más itt az idő folyása. (A genocídiumot izraeli történészek is megírták: lásd B. Morris, I. Pappe írásait.)
A föld itt egy óriási régészeti palimpszeszt: az újépítésű zsidó települések alatt arab falvak nyomai – legalábbis a helyrajzi és a régészeti térképeken. És persze sokak emlékezetében: már a negyedik nemzedék nő fel a zsúfolt gettókban, de a gyerekek a rég nem létező falujukat nevezik meg, ha kérdezik, hová valósiak...
Egyes terroristák a nemi szervüket tűzbiztos anyaggal burkolják merénylet előtt – ez mutatja, mennyire erősen befolyásolja őket a fundamentalista ígéret a szüzekről a reájuk váró paradicsomban (akiknek ráadásul "újra meg újra visszanő a szűzhártyájuk"…) De a többség racionális okokból adja erre a fejét: pl. mert a halála megélhetést jelent a hátrahagyott családtagoknak…
A gázai kiürítés ügyében érdekes szín-jelképrendszert figyelt meg: a kivonulást támogatók kék, a telepesekkel szimpatizálók narancsszínű szalagot kötöttek autóikra. És míg a statisztikák szerint a kivonuláspártiak voltak többen, az író kékből látott többet…
„Olyan fojtogatóan ülte meg a légkört a tehetetlen keserűség és a gyűlölet, hogy alig kaptam levegőt.”
A gyógyír persze nincs az írónál, de leszögezi: 2000-ben, a teljes diaszpóra visszatérési jogának követelésével „esztelenül” éppen Arafat szabotálta el a békefolyamatot. Saronnal pedig a mindent fekete-fehéren látó, színvak politikai korszak kezdődött el... (Akinél már csak Netanjahut tartja veszélyesebbnek.)
A kötet végén Izrael aktuális (2005-ös) belpolitikai fejleményein töpreng, efelett elszállt az idő – de a helyszíni riportokban feltáruló problémák aktuálisak. Átmegy kissé ’Lovasistvánba’ is, példákat sorol, milyen elfogult az amerikai média: mivel nem hallgattatik meg a másik fél, az átlag amerikai médiafogyasztó alig értesül Saron erőszakos telepítéseiről és a palesztinokat érő jogtiprásokról. Ám e fejezetben sem holmi öncélú összesküvés-elmélet vezeti a szerzőt, hanem az aggodalom, hogy amíg így lesz, a közvélemény sem fog nyomást gyakorolni Washington Közel-keleti politikájára.
Linkek:
A Szombat könyvajánlója (via litera.hu)
Európa Kiadó
kello.hu
(első megjelenés: mandiner.hu)
![olvastam még [201802]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/0d6b1385828415e5b393b3d6fbe351bc_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)