[Reading Lolita in Tehran, 2003] ford. Sipos Katalin
Európa, 2007.
[négy és fél lőrés a burkán]
Ez az a könyv, amely a legtöbbet tette azért az utóbbi években, hogy el tudjuk képzelni, milyen az élet (főként a nők számára) Iránban az iszlám forradalom óta. Náfíszi az Egyesült Államokban tanult, s az ottani iráni diákok körében ő is lelkesen vett részt az egyre hevesebb és erőszakosabb politikai vitákban: mindannyian egy új Iránról álmodtak, de ezerféle módon képzelték el hazájuk átalakítását.
A perzsa írónő hármas fonatú varkocsba fonta történetét: életközeli riportok a fundamentalista Irán mindennapjairól keverednek feljegyzésekkel angol, amerikai írókról (Nabokov, H. James, Fitzgerald, Austen), mindezt Khomeini halála után Amerikába költözve egészíti ki magánjellegű iráni naplórészleteivel mozaikszerű, mégis egységes memoárrá.
Abszurditások futószalagja a nyolcvanas évek Iránja: még az Ezeregyéjszaka meséit is betiltják, a filmcenzor vak (s mint a megvakult rendezőt játszó Woody Allennél: egy titkár segíti tájékozódni, ő is interpretálja számára a filmet), betiltják a Lolitát (is), miközben az életben a még fiatalabb lányokat is kiházasítják. Vagy mint egy megvalósult orwelli kép: a jól nevelt gyermekek reggelente meggyónják szüleiknek illegális álmaikat. A tanárnő pedig kényszerből próbapert rendez az egyetemen A nagy Gatsby és az iszlám állam között. Az egyetemi oktatót a fennálló rend ráébreszti:
„Az irodalom nem mondanivalója miatt veszélyes a hatalomra, hanem fikcionalitáshoz való viszonya miatt.”
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)