Magvető, (1. kiad.) 2002.
Az 1600 körüli évtizedekben járunk, Hasbsburg-Magyarországon (Izsákfalva, Lőcse, Sopron) egy vénasszony veti papírra fiatal élete fordulatait: a lutheránus patikárius lányát sorra érik a hatalmas pofonok, kétségessé válik minden, ami szilárd volt az életében, de ezek jelentik a kapaszkodókat az olvasásban, nem mesélem el a sztorit – csak hosszútávfutókolvasóknak ajánlott.
Meglátszik hogy a költőnő (mostanában avattatott íróvá is) elmélyedt a korszak forrásaiban, hiteles a mindennapok lefestésében, de nem kell szigorúan megkövetelni tőle a történelmi hűséget, mert pl. egy bizonyos soproni országgyűlést (a szöveg mindvégig csak Ödenburgnak nevezi) másik évbe tesz át, stb.. Ezért sem történelmi regény – mint ahogy hősnőnk látóhatára sem emelkedik soha mindaz fölé, ami a falu/városhatáron túl történik, a háború rajta is csak átvonul…
A cím többször fel-felbukkanó motívum: menekülők hátrahagyott háza mint a kígyó levedlett bőre, a bűnös múlt, aminek nyomai elől is menekülni kell (a lány ’megesik’ és apja sokfenekű hazugságokba és bűncselekményekbe menekül miatta, hogy mentse a menthetőt - de ő is megéri a pénzét, nagyon finoman szólván). A kígyó mint a bűn árnyéka, csuszamlik át fejezetről fejezetre és tart éberen szereplőt és olvasót egyaránt…
Súlyos hordalékteherrel hömpölygő szövegfolyam, egész leírás-szigeteket hagy hátra, Jókainál is Jókaibb a táj- és emberek leírásakor, de ’felhőszigeteket’ is fest: O. álmai, képzelgései is kiteszik a kötet majd’ másik harmadát: hiába menekülünk, az árnyék kísér minket…
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)