Agnolo Firenzuola: A női szépségről
[Dialogo delle bellezze delle donne, 1548.] ford., a jegyzeteket és az utószót írta Molnár Dávid
Attraktor, 2010
"Nem gondolják, hogy Önökkel, négyükkel, hölgyeim, ez a mi képünk még szebbre is sikeredett, mint Zeuxis híres Helénája, amelyet az öt krotoni hölgy alapján készített?" (p75.)
Okkal régi törekvése az embernek szavakat találni arra, mitől tetszik neki valami, mi az, hogy szép? Mitől szép valami? Elég hozzá, ha nem csúnya? Szép az, ami érdekünkben áll, hogy tessék? (Kant és a nők témában majd máskor...) Természetesen a már a régi görögök is-témához jutunk el azonnal, pláne, hogy a reneszánsz minden ügyben ide nézett vissza példáért, legyen az ételrecept, hadászat vagy csajozás.
Például ha egy reneszánsz kori grafomán férfiúnak láb- vagy mellfétise volt, nem azt mondta, hogy Ó, szépséges Selvaggia, add ide a didit! Nem, ehelyett okosan elrévedt, majd fejből Platónt idézte, meg a nyomában tömött csapatban lihegő neoplatonistákat, akik hosszas traktátusokban szögezik le: egy nő éppen úgy adjon lábfeje, mint arca ápolására... Platón nélkül szex sincs.
Szerzőnk előszavában leszögezi - nehogy bunkó macsónak nézzük -, a női lélekkel most nem, csupán a test bájaival fog foglalkozni, s ebben is a hagyományokat követi, hosszan értekezik a testrészek arányairól. Oda lukad ki, ahova mindeki, kötelezően ebben műfajban - csak az erudíció szófosásán kell hozzá átgázolnunk: az arányosság, a (nem feltétlenül tökéletes szépségű részek) harmóniája adja a szépséget. Amiben ma is van valami.
"Önökben rejlik a mi tökéletességünk, és bennünk az Önöké."
(p30.)
A történet váza: egy férfi a város melletti réten somolygó lányokra bukkan (a napsütötte, szerelemtől lucskos Toszkánában vagyunk, még a bárányfelhők is egymást kergetik), és elkezdenek egy diskurzust a szépség mibenlétéről. (És azt hiszem, itt találkozhatunk a világirodalom (magyar füleknek mindenképpen) legviccesebb női nevével: az egyik úrhölgy neve Verdespina. Én kérek elnézést...)
Mesélőnk öntelt macsó módján elkezdi lefesteni a tökéletes szépséget, és ehhez mindig egy-egy jelenlévőből használ fel "alkatrészeket". Szavainak bárdjával úgy csapdossa le női hallgatóságának mellét, lábát, nyakát és vállait, mintha mészárosként egy borjúlábból-marhanyakból-disznóhasból és lófejből álló khimerát* akarna összerakni bolondfarsangra. A kiméra szót használja maga is a szövegben, a nők pedig elégedett széptevéssel láttamozzák a darabjaikból elképzelt tökéletes szépséget. (Utólag belegondolva, erre fenti a jelenetre íródhatna egy újabb Fűrész-széria...)
*ami már tényleg vicc: ha angolos írásmóddal ráguglizol, elsőként egy fehérnemű-kereskedelem jön fel erre a szóra...
Firenzuola (1493-1543) a vallombrosai (bencés regulával élő) rend tagja volt - kétszer is, mert életvitele miatt kivetik, majd halála előtt megint: megvonják javadalmazását, mint pratói apát, és tkp. koldusként, számkivetve hal meg. Életében egyetlen írása jelenik csak meg, egy nyelvészeti munka a toszkán abc-reformról
**, minden más művét befejezetlenként hagyta ránk, ez itt, a női szépségről írt filozófikus
traktátusa valószínűleg utolsó munkája (1541 k.)
** A wikipédia szerint ez egy irodalmi paródia, de emlékezetem szerint, az utószóban, ami frissebb és alaposabb, mint a wiki, puszta fonológiai tanulmányként említette.
"...az Önök szépsége nem más, mint az égi dolgok bizonyítéka, a Paradicsom javainak képmása és tükörképe."
(p28.)
A reneszánsz nőideál lassan bontakozik ki az olvasottakból: szőke haj***, "sötétcser" szemszín, smink nélküli (csak kútvízben mosdott) arc, kis mell (leszoríva a ruhával!) és amivel meglepett: egy kis toka... A mellről írt sorok talán a legköltőibb része a műnek:
"Legfontosabb, hogy a mellek fehérek legyenek. (...) A melleknek olyannak kell lenni, mint Selvaggiáé. Nézzenek csak rájuk és látni fogják tökéletességüket, arányosságukat, minden bájukat, vonzerejüket, eleganciájukat, vagyis teljes szépségüket. Itt minden évszakban ibolyák teremnek, rózsák vannak januárban és hó augusztusban. Kháriszok és Szerelmek lakják, hiú reménységek, hízelgések és megalázkodások. Itt él Vénusz az egész udvartartásával, minden égi adománnyal, övvel, fátyolban, haját befonva, szalagokkal egyszóval teljes pompájában. Nemcsak hogy nem hiányzik semmi, de még több is van mindabból, amit a vágy remélhet****, amit az értelem felfoghat, amire az emlékezet emlékezhet, amit a nyelv kifejezhet, és ameddig a képzelet elérhet."
(p71.)
*** A kor felfogása szerint a hajat az agy, általában: a fej "kipárolgó feleslege" növeszti, sőt a maradék a haj közepén lévő csövekből párolog el... (ami lyukas, mint a csőtészta)
**** X. Leó pápa idején (a szerző kora), egy író szerint legalábbis, kiástak Rómában egy antik sokmellű Artemisz szobrot - ilyesmiről nem írtak az ókorban, legalábbis nem maradt ránk ilyen mű, de a reneszánsz művészek azonnal felkapták a "témát", ami elég népszerű is lett...
Sajnálatos módon prűd: a beszélgetés ugyebár úrhölgyek és az egy lovag közt zajlik, aki nem tehet illetlen megjegyzéseket a ruhájuk által eltakart testrészekre, így a férfiolvasók bánata ellenére, de a dekoltázs és a lábfej közti részeket bizony átugorjuk. (Bár tesz frivol megjegyzéseket, de az már csak narratív huncutkodás, melyből kiderül, hogy az egyik hölgy bizony mesélőnk szeretője: többet tud a nő melléről, mint arra a látottak feljogosítanák.)
Nagyon érdekes volt annak a fejtegetése, hogy a női testtájak és a vázák egymást másolják: és ha a kerámia nem szép női csípőt, vállat stb. utánoz, akkor a váza sem lesz szép...
Ennek szép modellje lehetett.
Végezetül, szokás szerint, ajánlok egy rokon könyvet, kétszeresen is az:
szintén a reneszánsz kort eleveníti fel, és elég különleges a téméja: a csikló "felfedezése" a korabeli orvostudomány által: Federico Andahazi-Kasnya: Az anatómus.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)