Charles Willeford: Springer testvér fekete miséje
[The black mass of brother Springer, 1958.] ford. Varga Bálint
Agave, 2009
A pszichoponyva pápájaként számon tartott amerikai író - több kritikusa által is - legjobbnak tartott regényének főhőse Sam Springer, egy tipikus kisvárosi egzisztencialista. Noha könyvelő, ír egy regényt és nem akar többé dolgozni, csak írni. A pénze elfogyott, és nyakig úszik az adósságban. Ekkor véletlenül összetalálkozik egy floridai kisegyház vezetőjével, aki szerint minden lelkész és pap hazug és álságos, és aki azon nyomban pappá szenteli, majd elküldi Jacksonville-be, egy templom lelkészének (...) egy csak feketékből álló gyülekezetbe (...)
Az erkölcsileg nihilista kisember hitetlenül is képes mély istenhitet hirdetni. Prédikátori maszkja mögül szinte fanatizálja Jacksonville néger közösségét, belerántva őket egy nagyszabású emberjogi harcba, miközben csak egyvalamin - illetve egyvalakin - jár az esze, Dr. Jensen fogorvos feleségén, Meritán, akinek a "melle lehetetlenül kemény, aranyszínű combja pedig hihetetlenül hosszú".
(kello.hu)
Az USA fekete övezetében vagyunk, az ötvenes években, tombol a hőség és a faji szegregáció - és ez nem "csak" annyiban mutatkozik meg, hogy a feketék még hátul, elkülönítve utaznak a buszon. Hősünk egy végtelenül cinikus, fehér férfi, aki becsődölt mint író - visszhangtalan lett keservesen megírt első könyve -, de most hirtelen ötlettől vezérelve - ateistaként - felcsap papnak egy tisztán fekete gyülekezetben, A súlyos, fekete papi öltözék remek búvóhelynek bizonyul, kivétel nélkül elájulnak szolgálatkészségétől.
"Isten nincs, de fogadni a létére működőképes üzlet."
Maga is meglepődik, milyen jól játsza a szerepét. Egészen addig, míg meg nem kell gyóntatnia egy tüzes asszonykát, aki éppen az egyik presbiterének a felesége... és amely gyóntatás egészen másba csap át. Meggyónhatná, és még mindig lehetne egy sima melodráma a storyból, de hősünk rendíthetetlenül tör előre hagyja magát sodródni a cinikus szemétláda szerepében. Sokáig nem tudjuk eldönteni, mikor viseli maskaraként a papi gallért, és mikor érkezik meg oda, hogy már abban érzi otthon magát. Nem, nem felejti el, hogy ő egy szélhámos, de kezdi magáénak érezni a szerepet. Nem a látszólagos könnyűsége miatt: vért izzad, mire beletanul és lelkiismeretesen, sok munkával élére áll a magára hagyott gyülekezetnek.
– Hogyan – tűnődtem –, mégis hogyan kerültem én, Deutoronomy Springer tiszteletes egy ilyen helyre, mint az Anderson Hotel a Harlem szélén, New York Cityben?
Nehezemre esett gondolkodni. Fáradt voltam, és minden olyan valószerűtlennek tetszett, mintha megfigyelőként tanúja lennék annak, hogy valaki más ostoba és szórakoztató dolgokat művel, de ezekhez vajmi kevés közöm van. Az igazi énem lassan kezdett eggyé válni azzal az idegen, azzal az energiával teli teremtménnyel, aki szintén én voltam. Beletúrtam a hajamba – fekete volt, vastag szálú és hosszú, pedig régebben a katonai módra nyírt rövidet szerettem –, és élveztem dússágát. Segített szerepem elsajátításában.
- Édes Istenem – fohászkodtam, aztán kidugtam a fejem az ablakon, és felnéztem a szellőzőakna tetején látható, tenyérnyi kék égre –, mentsd meg ezt a szegény, elveszett bűnöst a kísértéstől, és mutasd meg neki az utat, mivel tiéd a hatalom és a dicsőség. Ámen!
Ez a rövid kis ima új élettel töltött fel. Kényszeredetten mosolyogtam, és behúztam a fejem az ablakból. Most már természetesen imádkoztam, módszeresen, automatikusan, fájdalommentesen, ahogyan az ember reggelente borotválkozik. Fogtam az üveg gint az asztalon, és meghúztam. Az üveg félig üres volt, és mire letettem, újabb kétujjnyi hiányzott belőle. A gyomromat elöntötte a hirtelen melegség, és hirtelen éber lettem. Megpillantottam magam a fürdő ajtaján lógó tükörben, és komoran elmosolyodtam tükörképem láttán.
Ez aztán az igehirdető lelkipásztor! Lerohadt hotelszobában áll, az egy darab mocskos alsónadrágot leszámítva meztelen, lába hosszú és fakó, karja hosszú és szőrös, válla beesett – sokkal inkább néztem ki banki alkalmazottnak, semmint tiszteletesnek. Egyedül a szemem árult el: túl nagy volt vékony arcomhoz képest, és a mélyén kék színű, forró lánggal égett. – Fénye és ereje a ginnek köszönhető! Literje mindössze négy dollár tizenöt cent! – gondoltam bánatosan. Elfordultam a tükörtől, és megszámoltam a pénzemet az övemben. Felfedeztem, mekkora öröm rejlik abban, hogy a saját pénzem számolom, nem pedig egy bankét vagy egy cégét. Gyorsan átpörgettem a bankjegyeket. Mind ott volt. 4053 dollár. Az sok pénz…
A kérdés az a továbbiakban, az emberjogi aktivista szerepét is sikerül-e épp ennyire magára öltenie. Persze ha őszinte lenne hősünkben a lelkesedés, megint csak melodrámába züllene a könyv... Springerről, mint kurváról a felsőruha, úgy hull le a remekül megírt kulcsjelenetekben minden emberiesség, de az olvasóban, mert van olyan lüke (mert van olyan jó író Willeford) még mindig kitart a szimpátia... Persze ez a sokadik átverés után, a történet végére elfogy, és átcsap sajnálatba, de megutálni valamiért így sem fogjuk szélhámosunkat. Én nem tudtam legalábbis.
Charles Willeford
(1919-1988)
"Rokon könyvek": figyeld az Agave kiadó remek .45-ös sorozatát!
![olvastam még [201802]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/0d6b1385828415e5b393b3d6fbe351bc_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)