Emelt díjas Aphrodité avagy csintalanságok halandó és haladó fokon
[Gods behaving badly, 2007.] ford. Vizi Katalin
Cartaphilus, 2010.
...Alice és Neil Londonban éli csendes és türelmes életét. Hogy félénk, szemérmes barátságukból valaha szerelem legyen, ahhoz bizony isteni beavatkozásra lenne szükség, ám az olümposzi istenek nem igazán segítőkészségükről híresek, hiszen lekötik őket saját konfliktusaik, a bosszúállás, melyet újabb bosszúállás követ. Így megy ez már évezredek óta, nekünk, halandóknak azonban terveink megvalósításához nem állnak rendelkezésünkre évezredek. Szerencsére (?) felgyorsulnak az események… (a fülszövegből)
Erre most jön egy szép, fiatal londoni lány és egy hasonló ötlet mögé felhúz egy komplett regényt. Ami nem csak pajzán és humoros, de még filozófikus is, amennyiben ráébredsz a végén, hogy két halandó hősünk - persze egy szerelmespár - igazából héroszok (hérosz, illetve egy új héra, kisbetűvel, mert a nagybetűs név már foglalt a színlapon, egy dühöngő istennőé), miközben semmiben nem különböznek tőlünk. Kis emberek, nyomokban hérosztartalommal, mert önmaguk feláldozásával is segítenek megmenteni a Földet - igen, még ilyen brucewillis-es szál is van, de ígérem, vicces ez is, semmi ócska dráma, és még az istenek is nekik köszönhetik "reneszánszukat": a világvége kicselezésével újra lesznek híveik és ezzel erőre kapnak az amúgy kissé elpunnyadt istenek. Ez a hit azért nem lehet rossz érzés:
(az alábbi mondatban a "zihálás" ige kivételesen nem a dugásra vonatkozik!)
– Ezt hajtogatom már régóta – zihálta Erósz is –, a halandók hite egyszerűen…
– Döbbenet! – kiáltott fel Aphrodité. – Jobb, mint a szex!
Elég léha életet élnek, főleg Apollón, akinek a jól ismert aktja magán a könyvfedelen (ami sokkal jobb, mint a borítón lévő) egy szál farmerben, angol nemzeti színű csokornyakkendőben áll és egy whiskys üveget markol, szóval a napistennek a vezérkan szerepét írta meg Phillips, aki minden szembejövő nőt ágyba visz, majd isteni könnyelműséggel dobja el őket, vagy rosszkedvében elvarázsolja valamivé. Ráadásul elég buta, egy jóképű pubi csak, egy jótestű zsúrfiú, és kb. ennek a szerepnek a női párja Aphrodité. És tőle függ a Nap fénye, az élet a bolygón... A szűz Artemisz a prüdéria bajnoka, folyton megfeddi testvéreit:
– Talán elkerülte a figyelmedet – felelte Apollón –, hogy a legtöbb halandó legszívesebben senkire sem néz fel, és akire mégis, az pont az, aki éjszakánként az árokban fetreng, lokálokban tobzódik, nem pedig az, aki hajnalban futni jár, és nem kúr.
Emberi hőseink: itt van mindenek előtt Alice, a csinos takarítólány, akinek udvarolni kezd Apollón (már ez is csoda számba megy, ahelyett hogy durr bele), nem is reménytelenül, legalábbis a lány halandó szerelme, az orvos Neil szerint, akiben ugyan egy kispolgár lakik, de abban meg egy újabb hérosz...
A történet aranyos, nem erőltetett Árkádiának a ma Londonjába helyezése, néha lecsüccsen, mint a telefonszexben kifáradt Aphrodité, de végig élvezetes mese. Élni lehet nélküle, de ha szembejön a kölcsönkönyvtárban, vétek kihagyni!
Marie Phillips
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)