Gerő András: Éljen a magyar!
Új Mandátum K., 2010.
Tárgyszavakban: szocializmus, társadalomtörénet, 20. század, államigazgatás, esszé, publicisztika, kádár-korszak, belpolitika, rendszerváltás, ezredforduló
1. fejezet – A múlt jelene:
röviden: a Nagy Magyar Kispolgárosodás története – avagy hogyan bújt elő a történelem építőkövei alól a kispolgárok raja… (félig G.A.-é, félig saját szókép)
…a vajas kenyeret megvesszük bérből és a fizetésből, de a sonkát rá már a második gazdaságban állítjuk elő.
(p29.)
Sajnos kissé lapos, uncsi, afféle kötelező letudni való a témáról. De azért aki nem élt „Kádár alatt”, annak kötelező.
…aki megengedhette magának a jugoszláv szekrénysort, az már felért a csúcsra.
(p66.)
2. – A demokrácia esztétikája:
Tisztelt Ügyosztályvezető úr!
(…)
A Közterület Felügyelet adott esetben miért nem képes legalább sajnálkozni? (…)
(p99.)
Itt Gerő egy 2009-es fővárosi parkolási szabálysértését dokumentálja, ő valamiért méltányossági elbírásálást kért (beteget vitt, azért parkolt tilosban, és be is fizette a büntit, de utólag „törlést kért"), ebből aztán hosszú perpatvar kerekedett, egészen a miniszteriális szintekig "gyűrűzve”. Gerő itt az államigazgatás labirintusát akarja bemutatni, mintegy Kolh Bolhaas Mihálykodott egy kicsit, ez még kevésbé kötött le, mint az előző fejezet. Az eset közzétetelét a szerző mikrotörténelmi esetleírásnak tekinti.
Tisztelt Miniszter úr, kedves Draskovics Tibor!
Egy tízezer forintos bírsággal járó parkolási szabálysértés ügyében írok. Semmit nem kérek, egyszerűen szeretném a tudomásodra hozni, hogy a magyar jogszabályi környezet egy ilyen esetben hogyan vezet el a miniszteri székig.
(p103.)
A fejezet 2. felében Sólyom és Horn 2006-os kitüntetésügyét tárgyalja publicisztikai hangnemben.
(A kötetben persze jólfésültebb, mint máskor) Helyenként jogos, de inkább otromba túlzásokba eső retorikája mögül nem nehéz kiérezni a jó ideje politikai beszédírói munkát alig kapó, magát váteszszerepbe ringató értelmiségi sértődöttségét.
Az eléggé vegyes fejezet legvégén pedig a rendszerváltás különböző, emberi alapjogokat is érintő fogyatékosságairól ír (szólásszabadság, stb.). És itt megdicsérem a tanár urat: ő is pártját fogja annak a reformgondolatnak, hogy érdemes lenne idehaza is bevezetni a választójogi rendszerbe az amerikai típusú előregisztrációt, mellyel növekedne a résztvevők felelőssége és csökkenne a demagógia ereje. (p130.)
3. – Éljen a magyar!
Folytatódik a publicisztikai vonal az ezredforduló belpolitikáját illetően, néhol jogos kritikával, amelyből persze – megszokta, aki ismeri Gerőt – a vértolulásos stílus sem marad el. És meglepő módon nem lebontani akar valamit, hanem építeni: a Büszkeség Házát, a Magyar Arc című kiállítással, a magyar identitás(politiká)ról. Erről szedte pontokba ötleteit a kötet zárófejezetében. ("Témakörök": nyelv, táj, állat, gasztronómia, ital, növény, ruha, tánc, zene, találmányok, Nobel-díjasok, világhírű magyarok, mesevilág, turáni átok (!), mitológia, vendégarc – utóbbi: mindig egy másik uniós tagország terme lenne.) Helyszínjéül pedig ennek a „spirituális pontnak” a budai Várat jelölné ki, az egykori, ma is romos Honvédelmi Minisztériumot.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)