Én ilyet ritkán, de most igen: ez valóban az olasz száz év magány. Megérdemelten írja ezt a fülszöveg. A nyitó jelenetben egy kis dél-olasz faluban folyékony arany árasztja el a hajnali utcákat, persze nem arany az, a babonás falu is hamarosan ráébred, nem csoda történt – de egyelőre hadd legyenek nálad, Kedves, és kedves olvasó, tájékozottabbak a falubeliek, talán ezzel is ráveszlek a regény megkaparintására.
"Voltak napok, amikor egy hirtelen támadt tarka szellő felkavarta a port, és alatta minden lassan megemelkedett, akár a letakart kenyértészta. Feltámadt a múlt és a régen történt dolgok hömpölygésében felrémlett a jövő. Ilyenkor az ajtók alatt besurranó szél a meg nem született csecsemők gőgicsélését idézte, mely úgy fonta körül az asszonyok bokáját, mint valami láthtatalan hurok, szinte botladoztak tőle. Meg-megzörrentek az ablaküvegek. A kannákban megaludt a tej. A férfiak félregombolták az ingüket, és a kislányokből ilyenkor lett nagylány."
És ezek még csak az első mondatok...
Mivel élek a gyanúperrel, még kivártam: elvégre, akár, lehetett volna ez az egyetlen ötlete az írónak, ám volt még a tarsolyában elég gyönyörű motívum, sok aranyszál felbukkan még a regényszőttesben. Érzéki, tapintható, ízes-szagos élményfüzér ez a családtörténet, sőt néha még a történelemkönyveknél is tudósabb, ahogyan például Garibaldiék korának banditavilágát leírja. (Ennek tárgyalását éppúgy átugorhatja az olasz történelemtanítás, mint ahogy pl. Rózsa Sándor is részt vett a csapatával együtt a forradalom oldalán az 1848-as szabadságharcban, még sincs benne a köztudatban.)
Vagy egészen életszerű megvilágításba helyezi a fasiszta mozgalom terjedését:
"Ahogy a fasizmus teret hódított, Grottoléban az összes don készségesen csatlakozott a mozgalomhoz."
Vagy a háború után:
"Később aztán, az idő múlásával, Candida is megbékélt a dologgal, hogy a gyerekei folyton beverik a térdüket, és elszaggatják a nadrágjukat, most abba is belenyugodott, hogy komunisták lettek."
Még a kötet harmadánál sem járok, de már többször vissza kell lapoznom a családfához az elejére, annyi a név, olyan sűrűn szövik a sorsokat. Alig pár évtizeddel járunk a nagy háború előtt, és máris lombot hajt a családfa: a legtöbben jó sokáig élnek, de hamar, khm, családot alapítanak... Ahogy a 100 év magány is egy egész Teremtéstörténet, úgy itt is magunk előtt látjuk az egész régi Itália körpanorámáját (aminek az egységesülése ugye máig nem fejeződött be...), kezdve az úgynevezett mélyszegénységtől (ahol pl. már azelőtt megnyúzzák a macskát, mielőtt az kimúlna, mikor lebunkózzák) az amerikás kalandorokig, szerencsét keresőkig, akik a hazulról vitt sós fekete olajbogyóval élik túl a rettenetes hajóútat az óceánon.
Még nagyobb utat jár be az olvasó, aki végigkíséri egy életen át a bolondokat, a halálukig gyerekelkű aggastyánokat, vagy... a legnagyobb gyűlöleteket, amit ember csak elbír (és még át is örökítik gyerekeikre, hogy ők maguk bele ne rokkanjanak a teherbe.)
"Gyűlölete olyan erős volt, hogy nem halt meg vele együtt, hanem átadta azt az eljövendő nemzedékeknek, mint olyan emléket, amitől az álmatlan éjszakákon – amely álmatlanságnak nem értjük az okát – megfagy a vér az ereinkben."
"Amikor elhaladt mellette, olyan hideg lágáramlat járt a nyomában, amelytől megsárgultak a levelek, és megfájdult a torkunk, és lerítt az arcáról, hogy már semmi sem kavarja fel, még az sem, ami később a férjével történt."
"…a boldogságot arrafelé sosem becsülték olyan sokra, mint kellett volna. A boldogtalanság stabilabb, biztosabb, és végső soron mutatósabb volt, de ezt nem mondhatta ki nyíltan, mivel Colino tett kenyeret az asztalra, sőt olykor még húst is hozott, amit a kabátja alá dugott, hogy ne bántsa meg a falubelieket."
De még ezeknél is nagyobbak a szerelmek, éppen csak rövidebb életük van a gyűlölségeknél, talán nem is erősebbek nála, de mégis, ezek tartják a felszínen a regényt... különben belezuhannánk egy mizantróp, zolai világba, ahol nincs értelme a szónak sem.
"…Így esett meg, meg hogy bár nem számítottak rá, megfogant Angelika, aki Concetta és don Francesco leányai közül a legszebb volt, ami nem is csoda, hiszen mindig az összeaszott szőlőszemkből lesz a legédesebb bor."
A sorok közt megbúvó erotikáról pedig csak annyit: nem kell neki sokat bújdosnia, gyakran fellebben a szoknyája az olvasó sóhajtására, vagy lelkes lapozásának szelére...
"Egy nap, az ágyban Szpirosz szeme Gioia testén kalandozik, a gyönyörű idomokon, majd megsimogatja a lány hasát: – Honnan jöttél? – kérdezi, – Nem emlékszem – nevet Gioia, – Itt voltam mindig, veled."
Néha sajnos kissé suta lesz a prózája, vagy maga az írónő is belebonyolódik a családfába (pl. 111.oldalnál: szereplőink már egyszer egymásba szerettek...az említett oldalon alighanem az „egymásnak estek” szavaknak kellene szerepelnie...)
A kötet második felében a családtörténet elbeszélésnek folyama már szinte kiárad, de sebessége mit sem csökken, ugyanúgy hömpölyög, szigeteket, zátonyokat köp ki magából, melyek mellett elsuhanva elringatja olvasóit - és apránként, de sebesen haladunk a jelen felé.
Utolsó hősnőnk egyben elbeszélőnk is, legalábbis erősen gyanítható, mert bár nem Mariolina néven szerepel, de úgy tekint vissza (h)ősire, minta egy katarakta vízfüggönye mögül vizsgálnánk, vajon az arcunkra permetező vízcsepek melyik patakból származhatnak a folyó felső folyásának vidékén...
"– Úgy érzem, már ezer éve itt vagyok – mondta egy reggel, amikor megitta a tejeskávéját. – Pedig már mennyire elegem van! Úgy unom, mindig ugyanaz a nóta! Az a mennybéli is, hogy rohadna meg ott fenn, kihúzhatta a nevemet a listáról, nem akar magához szólítani. Pedig én mindig valami újra vágytam. Na hiszen! Nézz rám, mi lett belőlem, ki gondolta volna annak idején, jaj de szerencsétlen vagyok."
Ilyen nehéz, de gyönyörű visszaemlékezés és tisztelgés lehet ez a családregény, minden respekt Venezia sinoritának, és külön gartuláció, hogy ebben a fajsúlyban (mert éles a mezőny a családregény kategóriában) mindjárt egy ilyen szépséges, maradandó művet hozott létre. Mert szereplői közül kevés szimpatikus, de mind szerethető és mind: élő alak lett. Feltámasztani őseinket, nem kis meló lehet. pláne ha nem zárjuk ki azokat sem, akiket legszívsebben hagynánk örökre a por, a felejtés halmazállapotában...
"Candida kitapétázta a házat mindenféle cédulákkal, melyek mutatták neki az utat, nehogy eltévedjen, nem is annyira a térben, mint inkább az időben, ugyanis azt gondolta, hogy így talán féken tudja tartani a halottakat, aki egyre pofátlanabbul vegyültek az élők közé, annyira, hogy már nem is tudta megkülönböztetni őket az élőktől."
"Ő is már rég kirúgta maga alól azt a földet, de most, látva a pusztulását, megrendült, és könny nélkül, némán meggyászolta."
(Utolsó mondat)
Mikor az utolsó oldalhoz értem, legszívesebben újrakezdtem volna. Köszönöm az élményt, Mariolina!
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)