Esther Kinsky: Üdülő - regény
[Sommerfrische, 2009?] ford. Tankó Tímea
Scolar, 2010
[négy kietlen égtáj]
Viviane Chocas törödő figyelme, a Tar Sándor-i Szürkeség tónusai, Krasznahorkai kietlen végtelenje - ez mind Klinsky elbeszélésfüzére / kisregénye. Egy német írónő, aki belakta Európát, nálunk is kikötött egy időre: közénk, belénk költözött, és nem fájdalommentes, ahogy költői sorokba fűzi a látottakat.
"Battonyáról leginkább Tar Sándor novelláskötetének
címe jut eszünkbe: Minden messze van."
(Nagy Gergely, Hvg.hu)
A pórusokig zoomol, minden olyan, mint az elvakart seb, felhólyagzás, pergő rozsda. A kutyák "véréhesen" csaholnak az udvarokban, a végzet is zsibbadtan csap le. A soha nem csillapodó por cementje örökkévalósággá köti meg az elbeszélés idejét, egy zolai Germinal a folyóparti telep (rossz kép: Zola nyomorúságos világában még akad munka, itt már az sincs).
A hőségben kiapad a folyó is, szinte holtággá lesz, mint a helyiek életének egész terepe. Napfürdő helyett gutaütéses, részeg álmokkal töltekeznek a sovány partra kiköltöző "üdülők", a háttérben a Sláger rádió szól, a terepre kivonuló kívánságműsor mikrofonos emberétől Zámbó Jimmyt kéri valaki, esténként elszivárog a fény, akár a folyó vize.
"A férfiak, a Ferik, Tibik, Attilák és Zolik fekszenek az árnyékban, és félig hunyt szemmel bámulnak át a léckerítés résein, ábrándoznak, félnek a növényzetből, lentről-hátulról támadó neszektől, álomból álomba siklanak, egyik tétlenségből a másikba, végül feltápászkodnak a nyugágyaikból, hogy kiderítsék, erősebbek-e az álomnál.
Délután a kertjük utacskáit gereblyézik, kis álmaikat a nagy rendről kihozzák az üdülőbe a kocsijuk csomagtartójában, és itt, a part menti nyári ligetben dolgoznak rajtuk, cölöpházacskákon és rózsalugasokon, szőlővesszőkön és paradicsomnövényeken. A kis házak küszöbén fekete kígyók fekszenek zavartalanul, miközben a lakók a szabadban tévéznek, szundítanak, révedeznek, a kígyók a vadon halk üzenetei az üdülőnek, egy ártéri üdvözlet, amely még a száraz, ármentes kánikula évében is érvényes.
Kacajfelhők, vitaszálak, hallgatások sodródnak az estében, egy idegen hallgatás belegabalyodik két nevetés szúnyoghálójába, és szégyelli magát, egy sikítás, lihegés, zihálás fáradtan telepszik le a lugasban, melyben nyüzsögnek a keserű szószeletek, és nem tudják, merre tovább. És minden ott pihen, a folyó feletti autóhíd nagy hajlatában, a teherautósok köpőterében, akik csak álmodhatnak az üdülőbeli édes életről."
Folyót persze ne keressünk Battonya határában, de egy korábbi írásában maga a szerző szolgál adalékkal - már felismerhetők a regény félmondatai -, a víz neve a sokatmondóan kongó "Száraz Ér".
A regényben egy idegen nő érkezik a telepre, éppen olyan megmagyarázhatatlannak tűnő okból, mint ahogyan szerzőnk került Battonyára... "Battonyán minden út a horizontig tart." Talán az "Exit" kijáratot kereste Európából. Vagy a forrón remegő lapályon a délibábokkal kijelölt határokat...
Eszerint valami cége is volt, számomra kissé titokzatos, miért időzött itt négy évet egy igazi világpolgár. Aztán rátaláltam erre a cikkre: Puja Frigyes egykori vármegyéjében a mozit nyitotta újra az írónő. Azt még talán értem, hogy valamiféle kulturális küldetéstudat vonzotta ide - ebben rokona lehet talán a belga festőnek is -, de hogy mi tartotta itt ennyi éven át, az tényleg rejtély. De közben legalább írt két regényt.
"Ez 2004 nyarán volt. Amikor végre beköltözöm a házamba, már december van, tizenöt év London és egy év Budapest hatodik kerület után Battonyán élhetek. Lehullott a lombkorona, így a ház közepén lévő gangról alaposan figyelhetek egy víztornyot és a rozoga padláslépcsőről pedig a teljes látóhatárt befogom."
"Nincs a legeslegfontosabb szó, amit a januári hóesés és a hatalmas őszi avarégetés között tanulok meg, amikor már csontig leégetik a földet, és a pásztorok sovány árnyéka a lángok fényében pattog szét. A nincs a síkság legfontosabb kifejezője, a nélkülözők és a nincstelenek szava. Még soha életemben nem jártam olyan helyen, ahol mindent az határozott meg, ami nem volt. Az alföld nem egy kopár, széles horizontsáv, hanem üres lapostányér, mindent leettek róla, az éhezők tányérja, nincshegy, nincsfolyó, nincstenger, és az élet sem egy olyan-élet itt, hanem egy nem-olyan-élet, nincstelenélet. Néha meg olyannak tűnik ez a vidék, mint egy tölcséres trianonkráter a kollektív pszichében, itt lebzsel a folytonos bosszúság a territórium elvesztéséért, e majdnem száz éve húzódó fájdalom, magától csak úgy tényleg nem múlhat el. Mintha az alföldet délről indulva végigzabálta volna valaki, hogy ilyen üres lett."
(Lecke az ürességről)
Az Üdülő c. regényt 2009-ben jelölték az elsőregényeseknek járó Franz-Tumler díjra. A szerző főleg szláv ill.angol, német irodalmak fordítója, versekkel már Angliában jelentkezett, mi hoztuk ki belőle a prózaírót, legalább erre büszkék lehetünk. 1990-től 2004-ig Londonban, 2004-től Berlinben és Battonyán élt.
(Utószavában) Darvasi László ajánlásával - ha nekem nem hinnétek, hogy remek.
Külön gratulációt érdemel a fordító, Tankó Tímea, aki nem csak elfeledtette velem, hogy nem magyar szöveget olvasok, de egyenesen gyanakodni kezdtem, hogy nem a fordító álneve-e a német név, persze nem, de kellhet-e ennél nagyobb dicséret egy műfordítónak... (A Lipcsében élő fiatal fordítónő korábban Szerb Antal írásait ültetta át német nyelvre, de Méhes Károly, Sándor Iván és Grecsó Krisztián regényeit is az ő tolmácsolásában olvashatják a német nyelvterületeken - írja róla a Litera.)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)