[három kórházi kacsa]
17 éves amerikai kamaszhőseink gyereket csinálnak egy sítúrán, a lány nemsokára kómába esik, a gyerekét is úgy vágják ki belőle, és majd dupla ennyi idősen, 17 év után ébred fel, lelkében még kamasszként, mire elé áll egy hasonló nagy gyerek, és lesziaanyuzza. Vicces.
Nos, erre el is megy a könyv első fele, kellőképpen bealszol rajta, de ha bírod idegekkel, és türelemmel olvasod, netán valami értéket is felfedezhetsz benne, én a fogamat szívva, a fülemet rágva, őszülő hajamat tépkedve tudtam csak a végére érni.
Néha meglódul az író keze, mintha a kiadó még foglalkoztatott volna valakit pluszban, hogy pár poén mégiscsak kerüljön bele, vagy néhány jobb bekezdés… Némi jóféle kamaszszleng is felbukkan helyenként.
Azután el is feledkezünk a kómáról, meg arról a félmisztikus izéről, amiről még barátainak is csak félszavakban vall Karen, hogy miféle apokaliptikus jövőt látott, míg kómában volt. Jön a legfárasztóbb fele a könyvnek, afféle fogyasztó társadalom-bírálat ovis szinten, regénynek álcázva, biztos mennyiségre fizették. Aztán egyszer csak elkezdenek hullani az emberek, egyik napról a másikra elalszanak és nem ébrednek fel többé, leáll a közlekedés, lezuhannak a repülők, vadállatok fosztják ki az abc-ket és teleszarják, csak hőseink élik túl – nyomokban MaCormac Útját tartalmazza (igaz, Couplandé 1999-es) . illetve az a túlélés sem az aminek tűnik.
Játék az idővel, világvége – az ilyesfajta téma nagyszerűsége mindig egy hajszálon múlik, nálam gagyinak ítéltetett.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)