[négy merőkanálzörgés]
Az ember tulajdonképpen olyan, mint a mi Csernus doktorunk, egyszerre a tévében és a valóságban: brutális, őszintétlen, kivagyi és közhelyes. Ezt a könyv elején szűrtem le, de aztán javult a helyzet. Lassan kiderül, ne csak a lány anyját nézd meg jól: de főleg az apját. Ha nem tudod, mi a szitu a csajod és az apja közt, úgysem fogjátok megérni, hogy elkezdjen hasonlítani az anyjára...
Szingli pasik lelkiznek a konyhában? A nők zabálni fogják.
Nehéz eldönteni, ez most egy szakácskönyv-e vagy népszerű pszichológia, de döntsenek erről a könyvtárosok és a könyvesbolti árufeltöltők: mert mindegyik. Ugyan Csernus belerondít kicsit: önmarcangoló fejezete kissé szánalmas (arról, hogy nemrég kidobta a csaja), nálam ez az őszinteségi roham nem eddigi életműve hitelesítése (biztosan lesz, aki majd így találja), hanem tűzre dobja eddigi munkáját, eddigi álarcait – szerintem az arcát veszíti el. Kiderült: a fasza csávónak eddig csak a szája járt, és példaértékű élete hazugabb nem egy páciensénél. Engem azonban nem érdekel a magánélete, ráadásul ezzel is csak keresni akar, a szennyesével kurválkodik: a marketing a könyv tartalmából éppen ezt az egy témát kente szét mindenütt a világhálón. Szerencsére kis rész a kötetéből, és az arcoskodás is jóízű beszélgetésekbe – és nem kevés alkoholba oldódik fel. (Következő könyve, lefogadom, a szerepjátékokról fog szólni...)
A könyvbéli párhuzamok a szakácsművészet és a pszichológia közt kissé erőltetettek (egy-két fejezetcím példának: Előételek - Félelem, Desszert - Elválás), de az étrend pompás és könnyen emészthető, akár együltőnkben is „végigehetjük”. Az európai étrend sorrendjében, a levestől ill. az előételektől a desszertig és a kávéig beszélik át az életüket és kedvenc receptjeiket, a dramaturgia maga az élet, egy-egy jóízű együttlét. Saját konyhai produkciójuk mellé jóízű beszélgetést folytatnak – valószínűleg tényleg ebédlőasztal mellett, diktafonnal készült a kötet.
Ha csak Csernuson múlt volna, ez is az egyszer olvasandók polcán végezné, de szakács és borász barátai megmentették a könyvet: a Pampinak becézett tulajdonképpeni szerzőtárs, Pampuryk Péter, aki amúgy festeget is, valamint Csuti, alias Csutorás Ferenc egri borász, és végül a fiatal mesterszakács, Ádám Csaba. Ők, ha az a könyv egy étterem lenne, öt csillagot érdemelnének, de mert Csernus beleteszi az egóját, a molyon ez lement négyre.
Ami még a kötet nagy erénye, az a beszélgetések során körvonalazódó magyar nemzetkép: lesújtó, szókimondó, de igaz kórkép. Bár Csernusék fogyasztó társadalmat bíráló megjegyzéseit olvasva a végén úgy érzetem, itt kissé zavar van az erőben: a résztvevők gasztronómiai igényessége egy felső középosztálybeli olvasóközönséget feltételez (pl. egyszer a balatoni Kistücsök éttermet említik mint követendő normát, ide ugye egy magyar közalkalmazott nem ugrik le hetente, sőt soha), viszont pár bekezdéssel később ugyenezen réteget fikázzák, amikor pl. az Ikea éttermeiben zabálókat és ott árult gusztustalan mű skandináv kajákat említik, pl. a húsgolyót.
Nem akarok túlzottan szociológuskodni, de a hazai elcsúszott társadalmi struktúrák és a szociális piacgazdaság helyett uralkodó vadkapitalizmus miatt nálunk még mindig jórészt méregdrága (oké, a konyharésze jó) Ikea máshol, boldogabb országokban az alsó közép kedvence... Csak oda akartam ezzel kilyukadni, hogy e könyve felett, úgy érzem, nem kevés olvasója fog fintorogni.
A receptek nagyon jók, legtöbbjét ki fogom másolni, legtöbbjük tkp. megtalálható a hagyományos, igényesebb szakácskönyvekben, de ezeket tömören, egyben jópofán mesélik el, plusz azért akad köztük ínyencség is, pl. a lucskos káposzta csomboros, tejszínes változata: ebben a modernizált erdélyi receptben habszifonból, tálaláskor kerül az ételkölteménybe a tejföl és tejszín elegye, amitől „az étel egy zöld kapucsínó benyomását kelti.” Ne ijedjünk meg, a kötetben tényleg bátor szakácsok vallatják Csernust.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)