William Wharton: Srapnel
[Shrapnel, 1999] ford. Illés Róbert
Cartaphilus, 2011
[négy kioperálatlan repesz]
Wharton harmadik háborús könyve ez a Madárka és az Éjfélre kitisztul remekművei után, ezúttal önéletrajzi ihletésű, sőt, teljesen az, inkább memoár, mintsem regény. Arról, hogy gyűlölte meg a sereget, a háborút, a naponta, netán percről percre megélt abszurditást, amit még túl is kellett élni. Megírnia is fájdalmas volt, sosem mesélt róluk, még a családnak sem, akár az én nagyapám, és talán a legtöbb háborús veterán, magában hordozta a szörnyet, a nem múló, sosem kopó emlékeket, hogyan lett már 19 évesen egy kiégett, emberkerülő és embergyűlölő roncs. (Akiből szerencsére Wharton lett megint, olvasói legnagyobb örömére.)
Nem bukik alá mindjárt a pokol bugyraiba, a front árkaiba, szinte kedélyesen indul, ahogy még odahaza, a kaszárnyában az altisztek hogyan szívatják a kis mamlasz zsidó Birnbaumot. Aztán észrevétlen, mint egy mérgesgázfelhő, beúszik a szövegmezőbe egy vallomás a saját puskájáról, amit úgy ápol és gondoz, mint egy kislány a babáját, még vén korában is tudta a gyári számát, majd mikor átdobják Európába, kap egy vadonatújat, ami teljesen személytelen lesz a számára, „Embereket ölök vele, de soha nem érzem a magaménak. Mintha nem lenne hozzá semmi közöm. Talán éppen ez a cél. Minél személytelenebbé tenni az egészet.” (2011: 19.)
És most bocsánat, de elmesélem az egész könyvet.
Ezután a hirtelen, legelső önkitárulkozás után folytatódik a sztorizgatás a kaszárnyabeli élet kis színeseivel, pl. hogy az ágyszomszédja rendszeresen levizelte az ágyát, hogy orvosi papírral szabadulhasson, vagy hogy lesz konyhaszolgálatos, javítva ezzel nem csak saját, de a laktanya életminőségét is – ő és cimborája nem az a fajta kukta volt, aki elsózta a kávét, mert belesett a pipája... Aztán egy sablon IQ-teszt után kiemelik és különleges kiképzést kap a hírszerzés egységeiben. Ne gondoljunk persze mindjárt szuperkém tanfolyamra, egyszerűen csak alaposabban felkészítik a frontra, pl. ejtőernyőznek is. Közben, mellékesen, újabb adomák a katonaéletből, pl. egy bigámia miatt bakának visszaminősített déli fekete kövér törzsőrmesterről, aki nagyon lassan, de visszabújik a régi sráfjai alá, majd módszeresen elkezdni kicsinálni azokat, akik őt a bukása után csicskáztatták...
A hadi célokra elrekvirált Queen Elizabeth 23 csomós rekordsebességgel viszi át másik tizenötezer katonával együtt Európába. Wharton csak azért nem lesz tengeribeteg, mert végig egy kád vízben hever... Később heresérvet kap, megpróbál a sarkát majd' szétverve szimulálni, de az orvos egy kacsintással továbbküldi a frontra. Megérkezett.
Legalábbis a tengerentúlra. Itt bukkan fel először a srapnel szó, amikor a hírszerzés helyi főhadiszállását keresi egy skót kisvárosban, csak ennek van még meg a kerítése a városban, minden más birtokról már beolvasztották a fémet, „gondolom srapnelt készítettek belőlük.”
Egy skót kisvárosban a helyi térkép megrajzolásával bízza meg a parancsnoka és szabad kezet kap a munkához, ő kissé túljátssza a szerepét – nagyon élvezi, civilbe öltözik, festőnek álcázza magát, és miközben a helyi levéltárból beszerzi a kész térképeket egy helyi boltos leány segedelmével, egy festőállvánnyal felszerelkezve tényleg elkezd rajzolgatni... (Tudni kell, Wharton egész életében festőnek tartja majd magát, csak mellékesen írónak, még a Madárka 1979-es kirobbanó sikere után is.) Most már tényleg megérkezik.
Hamar vége a civil művészéletnek, éppen csajkájából falatozik, amiben összekeveredett a fő fogás az édességgel, amikor berángatják valami tiszthez, aki éppen az ő aktáját olvasgatta, miszerint ő milyen sokféle kiképzést kapott, és még térképésznek is milyen remek! Egyszemélyes desszantos akciót ajánlanak neki, ledobnák egy óriási rádióval a francia vonalak mögé... Őt, aki még németet sem látott, puskaport se szagolt.
Belemegy a jamesbondkodásba, napokat tölt el egy fa gyökerei közt valahol Galliában, néha belehallgat a német hírekbe, amit nem ért, a francia ellenállók pedig csak nem jönnek érte. Közben megkezdődik a D-day, a véres partraszállás, őt kanadaiak fedezik fel a sárban, kiderül, az egész akciója értelmetlen volt, fentről egy köszike szót sem kap, visszavezénylik a csapatához.
Akikkel már nem srapnelzáporban jut vissza Galliába, hanem szinte turistaosztályon, be is borul az egész százada a sok calvadostól, azt hiszik, almalé, felszabadítós buzgalmukban pár részeg katona le is cseréli a helyi templom tornyán a kakast (ami ott elég gyakori), amiről azt hiszik, valami náci jelvény, keresztre, hiába kiabál nekik idegesen a helyi pap idegen nyelven...
Majd megint előőrsbe küldik, megint hiába. És lassan átveszi átveszi hatalmát az őrület. Lassan elillan az eddigi kedélyes, máskor ironikus hangnem, kihirdetik pl., hogy hadbíróság elé állítják, akinek elfagy a lába. Ami mindennapos dolog, de egyesek direkt erre hajtanak, egy kórházi ágy és a hazaút reményében, még a rokkantság árán is. Már szembejönnek és elgázolják azok az élmények (hólánccal, de nem a hó, hanem a sár miatt), amelyek meghatározzák majd az Éjfélre kitisztul világát, pedig hol van még az Ardennek?
Részt vesz német foglyok kihallgatásán, persze itt a frontkörülményekre gondoljunk, durva dolgok ezek, szemtanúja lesz olyasminek, is, amikor SS-tiszteket temetnek el élve, akik csak akkor törnek meg, amikor már csak az arcuk látszik ki a rájuk lapátolt föld alól a gödör mélyén, amit persze ővelük ásattak meg előtte.
„Egyre nagyobb mestere leszek a kamu járőrözésnek, amit Wilkinsszel csinálunk. Mindnyájan így próbáljuk megúszni.” Van, hogy a dzsip alá bújik el, amikor veszélyes őrjáratot állítanak össze. Ma már nem büszke erre. A comblövést, ami nem ér csontot, csak egymillió dolláros lövésnek hívják egymás közt. A Siegfried-vonal áttörésekor Wharton már felderítő rajparancsnok. Aztán egy ostoba bevetésen minden emberét lekaszálják, amikor Wharton tettleg bántalmazza az őt meggondolatlanul előreküldő őrmesterét, lefokozzák.
A „teljes becsavarodástól” srapnelsérülések mentik meg, addig is pihenhet. Nem sokáig, újra tanúja lesz az őrületnek, ezúttal a „szovjet mongol” hordák tömeges nemi erőszaktevésének, pusztításainak, mindennek, ami túl sok egy 19 éves fiatalembernek, hiába őrmester már, és hiába a mindenkit gyorsan megedző frontélmények, úgy érzi, már érti, miért volt lehetséges a holokauszt is.
Nem bocsátkozik filozófiai fejtegetésekbe, úgy számol be mindenről, mintha ezeket ott, akkor este a szállásán róná fel egy ceruzacsonkkal, simán legyávázza saját magát is, ha kell, nem szégyell semmit, pedig elhallgathatná, de nem tudta tovább - mindezt évtizedekkel később, már világhíres íróként vetette papírra.
Ő is megrabolja a németeket, fosztogat, mint mindenki, zabrált drágaköveit azonban elveszti, mikor a béke kihirdetése után hitlerjugendesek támadnak rájuk, sőt hadbírság elé is kerül, mert beosztottjai – a háta mögött – hadifoglyokat végeznek ki, ő megússza (sokadik) lefokozással. Mindent nem mesélhetek el, a kötet vége ejti leginkább rabul az olvasót, Wharton meggyón nekünk, egyben fenségesen tiszta hangon beszél a háború pokláról – benne azokról, akiknek ez a lételeme, akik háború nélkül bűnözők lennének ugyanabban a társadalomban, de így még ki is tüntetik őket. És a sebekről:
„A legtöbb ember életében a srapnel valami hétköznapi dologgal kezdődik; visszautasítja egyik szülője vagy egy szeretett személy, például egy barát, nem veszik be a baseballcsapatba, nem választják ki. A mindannyiunk által ismert szokásos kudarcokba, ha nem vagyunk elég óvatosak, végül belerokkanunk, boldogtalanok, depressziósak leszünk az apró sebektől, és mindezt gyakran anélkül, hogy bárki is bántani akart volna. ”
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)