Spiró György: Kémjelentés
novellák
Magvető, 2011.
[négy és fél jelentés piszkozata]
Elegyes színvonalú novellák, ahogyan az is vegyes, hogy mikor fiktív, mikor önéletrajzi (gyakran annak tűnik), persze ezt nem tudhatom, de érezni. Spiró a szememben egy két lábon járó kafkai hős, ha ezek jobbára önéletrajziak, hiába tagadja gyakran a könyvei és Kafka közt a kapcsolatot, nekem ez a rokonság egyre letagadhatatlanabbnak tűnik. De lehet hogy marhaság ez az egész, végül is Spiró nem röhög nagyokat a legkeserűbb szövegei felett, ahogy Franz tette, igaz, ezen már a barátai is csodálkoztak anno, a mi Gregorunk Georgunk csak megigazítja az sztk-keretes szemüvegét a védjegyévé vált heftije felett és azon át néz ránk értetlenül. Mert van min értetlenkedni.
Mint látható, kerülgetem a forró kását, ha egyenesen rákérdeznétek a könyvre, azt mondanám, nem tetszett eléggé. (Mindig azok az elvárások! Ez az átka egy remekírónak.) Több okból sem vagyok elégedett, ezek közt ott van a szokásos válaszom: Spiró ennél többet tud, ezeknek a novelláknak, olykor egyenesen szösszeneteknek némelyike mintha csak tintapaca lenne a tollából. Meg aztán alig van nyoma szerkesztésnek – egy novellakazal ez, szövegboglya, mert nem is mind novella, akad itt tárca, családtörténet, indulatlevezetés, stb.- erről később. Az meg egyenesen nem elegáns, ahogy egy helyütt még holtában is belerúg Tar Sándorba:
„Amerre jártam, szidtam őket, mint a bokrot. Ecsetelte is jelentésében Tar Sándor, akit személyesen sosem láttam, mennyire fel vagyok háborodva, és pert fontolgatok.”
(Hetvenkilenc augusztusa, p42.)
Lehet, hogy ez a mondat most nem tűnik „belerúgásnak”, de a sodró lendületű novellában ideérve nagyon is annak tűnt ez a mellékesen odavetett megjegyzés, Spiró elfeledkezni látszik arról a tényről, hogy a jelentéstevő ügynökök mindenekelőtt áldozatok voltak, ezután persze érdemes vizsgálni jelentésíró lelkesedésüket – Tar e tekintetben inkább bocsánatos bűnt követett el. (Kardos G. György bukkan fel még a szövegben, mint néven nevezett magyar író, akit végtelen tisztelettel említ. Az már egy másik érdekes anekdota, hogy Illés Béla szovjet tiszti egyenruhájában intézte el, hogy apját ne vagonírozzák be Szibéria felé. Vagy: nagyanyja az '56-ban szétkalapácsolt Sztálin füléből vitt haza egy darabkát a kis Spirónak játszani...)
Na de vissza a kötet szerkezetéhez. Témáikban is rendkívül vegyesek (ha van ilyen egyáltalán, és a téma nem az mesélés ürügyének a szinonimája), mindjárt az elején a Rajk-per tanúi lehetünk gyerekszemmel, majd szó lesz az ókori zsidó régészettől, az amerikai emigrációban a csirkepörköltet cukrozva elkészítő zsidóktól és a balatoni nyaralási mániától a magyar színházi, illetve irodalmi élet belterjességig minden:
„Amin nem szabad átmenni, azt hívjuk határnak. Nekik, akiket idevárunk, nyilván szabad átmenniük rajta. Nekik nem is határ az, ami nekünk igen. Furcsállom a dolgot, de nem kérdezek semmit, örülök, hogy mesében vagyok, és noha éjjel van, mégsem kell aludnom.”
(Kocsiút éjjel, p11.)
„Betiltott és támogatott szerzők ültek egymás mellett, zsidóztak meg arisztokratáztak, mint a kelet-európai szerzők mindenütt. Kevéssé érdekelték őket a művek, annál inkább a divat, a származás meg a rokonság. Ott trónolt a hírneves betiltott író az udvartartásával, kékharisnyáktól és kékzokniktól övezve (...)”
(Hajbók, p60.)
„Az igazgató legyen dúvad természetű, senkire se legyen tekintettel, és már a gyerekkorában legyen galerivezér. Aki nem élvezi a hatalmat, ne gyakorolja, mert a folytonos szorongás ártalmas az egészségre.”
(A két igazgatók, p107.)
„Balekot nem érte volna váratlanul mindez, ha később kezd igazgatni, de hát akkor kezdte, amikor az ország éppen kezdet lecsúszni Közép-Kelet-Európából a Balkán mélyére.”
(A két igazgatók, p120.)
„A rendezés olyan, mint a díszlet, szürke. A darab mégis átüt. Talán az a jó darab, fedezi fel Balek, amelyik rossz rendezésben rossz színészek által rossz közönségnek is átmegy.”
(A két igazgatók, p126.)
A fentebb megrajzolt újdonsült vidéki színigazgatót végül kicsinálja elődje (Zsarátnokon is járhatnák akár), mindeközben remek betekintést kapunk mindenkori, A falu jegyzőjének vármegyéjétől a ma e-kormányzatának rejtett mechanizmusaiba.
Egyszer a magatehetetlenség tébolya, a láthatatlan rácsok hidege, máskor nyers naturalizmus jellemzi, zavarba ejtő író, aki hol Kafka, hol Móricz erényeit villantja meg. Sajnos a naivitás, a rosszízű publicisztikai hevület is kiütközik a szövegeken, amikor pl. egy „Koccintós bort” vásároló bácsit ír le maga előtt a pénztárnál (EU-lőre), ez az írás (is) egy átlag politikai napilap tucatpublijának megy csak el, mintha szerzőnk csak most nézett volna fel a papírból, ahová 20 évvel ezelőtt elmerült a tekintete... Néha mintha efféle merített papírmasé világból nyitna ránk ajtót...
Persze nincs igazam, mindjárt ezután pl. úgy kifacsarja szíved, ahogy anyja kórházi agóniáját írja le, hogy azzal a szivaccsal, ami az olvasóból marad, le lehet csutakolni a teljes elfekvőt.
„Visszanézek. Nem néz utánam, félrebillent fejjel maga elé bámul. Egészen kicsike a feje ezzel a lenyírt, szürkésbarna hajjal. Életében most először nincsen frizurája. Most először nem játszik semmit, amióta ismerem. Most már nem az anyám, akit gyűlöltem, hanem csak egy haldokló, aki valamiért rám van bízva, aki véletlenül nem madárnak, nem növénynek, hanem embernek született, és akinek csak napjai vannak hátra.
Csak meg ne szeressem, csak meg ne szeressem most már, az nekem mindennél rosszabb lenne.”(Gyurka, p160.)
És legalább ilyen keményen kopognak a betűk anyai nagyanyja halálát rejtő írásban – aki végigrobotolta a háborúkat, Rákosiékat, a forradalmat, és '57 elején lett öngyilkos:
„Főzött, bevásárolt, nem volt neki egyebe, csak a végtelen szűkösség, és gyűlölt mindent és mindenkit, mint egész életében. Háborúban túl kell élni, ez a törvény, öngyilkosságot békében kell elkövetni, ez is törvény.
>Most aztán örülhettek.<”(A bosszú, p183.)
Előre haladva a kötetben egyre nyilvánvalóbban önéletrajziak a történetek, szerepel köztük egy (szerencsére csak verbális) inzultus is, amikor egy férfi ráripakodik a villamoson, neki tulajdonítva a hírhedt Landeszmann rabbi kijelentését. Írónk színt vall, ő csupán a „dúltkeblű mélymagyarok”-féle, szintén hírhedt vers szerzője, a beszélgetés itt kissé elakad, a zárósorok esszenciálisak:
„Ezeknek fogalmuk sincs arról, hogy ki mindenkit ne olvassanak.”
(Temetői járat, p144.)
A kötet vége felé már a Feleségversenyt megidéző, antiutópikus, sőt polgárháborús világ rajzolódik ki. Nagyon, nagyon mély elkeseredettség írathatta ezeket (az egész kötetet) Spiróval, aki elég mély tapasztalattal bír a magyar rögvalóról, és ó hányszor de hányszor érzem, hogy milyen egyformán utáljuk mi ezt a provincializmust, ami a mindennapi civilizálatlanságot jelenti ezen a kultúrhajlékon.
![olvastam még [201711]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/b9d2b282316ed0fcfc96f2cc3c446dfa_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)