Tóth Krisztina: Pixel - szövegtest
Magvető, 2011.
[öt kiégett pixel]
"nem simíthatjuk fényes bojttá a valóság széttartó, kusza szálait"
Tökéletlen mint az élet és tökéletes mint amilyen csak egy könyv lehet. Újraolvasni, újraolvasni, újraolvasni!- írtam első olvasása után. Azóta nem bírok, nem bírtam betelni vele. Sokszor érzem, hogy ezt vagy a könyvet újra kell olvasnom, és nem csak amikor már fogmosó pohárból szedem elő a fogaimat reggelente, hanem most azonnal. Így ez most kétszázzal előzött be a várakozó könyvek hosszú, torlódó listáján, ebben persze az adottságai is segítették, igazi zsebkönyv, akarom mondani férfitenyér (avagy, Szabólőrincesen: női mell) méretű, mióta nyárelőn legelőször elzsongított és magába habarított, többször is leelfeküdtem vele...
Mármint a könyvvel. Tóth Krisztina korábbi kisprózái is nagyon erősek voltak, érezni, ezzel a kötettel most szinte besűrűsödött a szöveg, mint a főlő szilvalekvár, azt hiszem, innen már nincs tovább, innen lejjebb és kijjebb és feljebb már csak Tar Sándor van, Bodor Ádám van, Bartis Attila van. Illetve dehogy is, ők együtt, Krisztástul együtt hintaszékeznek egy nagy, napsütötte ámbituson, a keserűen göcögő Mikszáth felvidéknyi potrohának árnyékában, Krisztina talán csak málnaszörpözik, míg az urak feleseznek, meg feleselnek egymással, és tán még más egyéb író úrhölgy is akad a társaságban, de ennyi ideáig biztos.
"– Az ember nem valaki miatt tanul meg egy nyelvet – mondja a tanárnő, és már a kimondás pillanatában is érzi, hogy ez hazugság, hiszen dehogynem. Csak amiatt. Az anyánk miatt tanulunk meg beszélni, hogy aztán soha többé ne hallgasson ránk és ne értsen minket, aztán idegen nyelveket tanulunk, hogy továbbra is idegenek maradjunk. Egyre több nyelvet, egyre idegenebbül a világban."
Zsonglőrként bánik a mesélés és történetszálazás fortélyaival, egy Paul Auster is elégedetten nyalná le az ujját, ha megkóstolhatná ezt a szilvalekvárat. Mindezt persze lehetne (kell is) narratológiai zsargonban is argumentálni, de pável e szempontból régóta megrögzött purista, én nyálasan és kipirult, szakmaiatlan arccal lehelek köszönömöt az írónőnek.
(De - egyéb kérdések mellett - mi az a vitrázsrúd...?)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)