Amin Maalouf: Eredet
[Origines, 2004.] ford. Lőrinszky Ildikó
Európa, 2010.
[három hagymafej, hámozva]
Szerzőnk talán monumentális, keresztes háborúk témájú könyvével, netán más regényeivel is családtörténetet írt már? Régi adósságok magam felé ezek a könyvek, mind egy-egy nagy lépés a hétmérföldes csizmában. Most is földrészeket járunk be, katolikus – ortodox keresztény - muszlim megosztottságot ölel körbe az oszmán tenger; libanoni gyökereket szálazgatunk, lesz karibi kitérő is, mert egy rokoni szál egészen Kubáig vezet, meg az ekkor még kissé befogadóbb USÁ-ba. Időben „alig” két évszázadot utazunk be, igaz, a két legsűrűbb évszázadot, amikor Levante térsége még egy eléggé csúszós tektonikai lemez, rá sem ismerni a ma térképein.
„Alig száz évvel ezelőtt a libanoni keresztények fenntartás nélkül szíriainak mondták magukat, a szíriaiak Mekkában kerestek maguknak királyt, a szentföldi zsidók palesztinnak tartották magukat... és Botrosz, a nagyapám oszmán állampolgár szeretett volna lenni. A jelenlegi Közel-kelet államai közül még egy sem létezett, sőt a régió nevét sem találták ki – többnyire Ázsiai Törökországról beszéltek...”
(p219.)
Sajnos, ezt a csak egy szélhámos marketinges (na jó, melyik nem az?) merné felcímkézni „a Közel-Kelet Száz év magányának”, hiába a Kubától a mindig forrongó Kis-Ázsiáig ívelő családi krónika. Az idézeteim ismét ne tévesszenek meg senkit, mindig a legjobb bekezdésekből válogatok, de itt alig találtam ilyet. Egy (amúgy ócska kékharis) méltatója (sőt, szomorúan látom, az egész könyvterjesztő ipar) lírai, eposzi meg mittudomén még miféle prózai nagyszerűségét dicséri, én ilyet nem láttam benne, eléggé vontatott és zömmel unalmas családregényről van szó. Kézirathalom csak, ahogy erre egy moly utal. (Lásd később.)
„Ebben az 1921-es esztendőben például [Atatürk] sikert sikerre halmozott a Törökországot elfoglaló európai seregek ellen. Októberben pedig elérte, hogy Franciaország elismerje az általa alakított kormányt, és kivonja csapatait az országból. Nagyapám a területek és a lelkek e felszabadítója előtt akart tisztelegni azáltal, hogy gyermekének Atatürk keresztnevét adta, az arab „Kamál” formában.
Egyébként egyáltalán nem zavartatta magát, és előre bejelentette a döntését. (…) A várva várt gyermek 1921. december 9-én jött világra. Botrosz aznap Bejrútban volt. Amikor pár nappal később visszatért a faluba, suttogás, csúfolódás, gúnyos kacaj fogadta... Családja., mindenekelőtt Nazíra, zavarban volt. Botrosz sajnos nem fogja tudni betartani az ígéretét, a gondviselés másképp határozott , a gyermek nem viselheti Atatürk nevét – mert lány!
Nagyapám összevonta a szemöldökét, és egy szót sem szólt. Leült a szoba sarkában lévő íróasztalhoz, két lépésre az ágytól, ahol a felesége feküdt; Nazíra intett, hogy mindenki menjen kia nagyobb gyerekek kivitték a kisebbeket. Csak hárman maradtak odabent, az anya, az apa, az újszülött – mindhárman hallgattak.
Botrosz hosszabb gondolkodás után Nazírára nézett, és ezt mondta:
- Na és aztán? Lányunk van – na és aztán? Akkor is Kamálnak fogom hívni! Férfinév – és akkor mi van? Ettől még nem fogom megváltoztatni a véleményemet!”(p325-326.)
Persze, lehet, hogy megint csak rossz passzban, egy nem eléggé erős kávé után olvastam egy álmosító vasárnap délután. De úgy érzem, Maaloufnak nem sikerült eléggé bevonnia saját családtörténet-kutatásának izgalmaiba, ami azért nem kis dolog, mert magam is rajongok a megsárgult papirosokért, s nem csak saját családfám gyökereinek bogozgatásáért, de általában mindenért, ami csak felbukkanhat a történelem nevű sártenger hordalékában.
Mesélőnk hiába talál családi levelesládát és regényesíti meg ennek segedelmével „leendő nagyapja” életét, sajnos nem bővelkedik a regényírói, sőt, egyáltalán: mesélő képességekben, bevallom, mélységesen untam a 19. század végi „kalandokat”, melyek megestek Maalouf őseivel (pedig a regények kora), talán nem eléggé emelte be őket a történelmi kontextusba, talán magában sem elég izgalmasak, sem nem különösek – netán nem eléggé általános érvényűek? Nem tudom, csak azt, hogy szívós makacsság kellett a lapozáshoz.
Egy történész nem lehet grafomán, munkája éppen a fecsegő idő lópofájának megzabolázása (ah, mily képzavar), az egymással feleselő források szintézise, ha pedig, netán, családregényt ír, elvárná tőle az olvasó, hogy történelmet is csempész bele, de itt csak annyi van ebből, mint kopott képeslapokon, melyek kivilágított, üres parlamenteket, kongó köztereket mutatnak: sok minden beléjük látható, de magukban nem mesélnek el semmit. Bocs, professzor úr.
...Ó, ...IÓ, RECEPCIÓ:
Lévaikatalin önjelölt szoci államfő és (igen, még mindig önjelölt) írónő szerint egy csuda ez a könyv: "...úgy érezzük, hogy a nagy történelmi események árnyékában felnövő család sorsa hozzánk is szól. De mennyire, hogy hozzánk szól."
Ömlengése mellett alig marad le az egyébként objektív kello.hu: "A közkedvelt és elismert, francia nyelven író libanoni szerző történelmi regényeinek főhősei rendre olyan olvasott, felvilágosult szellemek, akik fizikai és átvitt értelemben is állandóan úton vannak, egyszerre értik, ismerik és szeretik Kelet és Nyugat kultúráját, de otthonra csak ritkán lelnek. Bizonyos értelemben ezen irodalmi és történelmi alakok előképeit ismerhetik meg, akik kézbe veszik a szerző legújabb művét, amelyben saját családja történetét írta meg. A regény a 19. század közepétől az 1930-as évekig követi nyomon a libanoni hegyvidék kicsiny falujában otthonra lelt Maalouf család szerteágazó történetét. A keresztény család egyik ága otthon maradva, az Oszmán Birodalom jó hazafijaként igyekezett felvirágoztatni és felvilágosítani a közösséget, míg mások - mintegy visszatérve a nomád ősök hagyományához - kivándorolnak, és a világ távoli tájain keresik boldogulásukat. A varázslatos hangulatú lírai elbeszélés ezúttal is valóság és fikció határán táncol, levelekből, feljegyzésekből és a családi legendárium anekdotáiból bomlik ki a történet, amelynek fő alakja Botrosz, a szerző nagyapja, aki a skót protestáns misszionáriusok iskolájában tanul, jár Amerikában és Kubában is, de inkább visszatér szülőfalujába, ahol maga is tanító, a vidék elkötelezett felvilágosítója lesz. A mű sok más családtörténeti elbeszéléshez hasonlóan az önazonosság keresése, de egyben a plurális és felvilágosult világ mellett tett őszinte és bölcs hitvallás."
"A könyv tulajdonképpen Amin Maalouf naplója arról, ahogy családi dokumentumok, rokonok elbeszélései és a családi legendák alapján próbálja feltérképezni ősei történetét. A középpontban a szerző apai nagyapja, Botrosz, a nyughatatlan szellemű tanító áll, illetve az ő Kubába emigrált testvére, Zsebráel. A családi eseményekben fontos szerepet kapnak a szegények és gazdagok, emigránsok és otthon maradottak, katolikusok és protestánsok konfliktusai, és az Oszmán Birodalom végnapjait is nyomon követhetjük. Érdekes, mint minden családtörténet, de ha őszinte akarok lenni, jobban örültem volna, ha ez megmarad munkanaplónak, amiből aztán Maalouf ír egy tőle megszokott színes-szagos, fordulatos keleti mesét." - írja róla már sokkal kritikusabban Ostap Bender a molyon.
Hosszabb részlet olvasható ez elejéből a literán.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)