Lator László: A megmaradt világ - emlékezések
Európa, 2011
(A könyv CD-mellékletén Lator Lászlóval beszélget Kelevéz Ágnes)
[öt paksaméta kézirat]
Nem könyvtárak sejtelmes olvasófülkéiben kezdődik a század egyik nagy literátorának a memoárfolyama, hanem Kárpátalja illékony és bevérzett határvonalaival, a Túr havas-jeges gátjával, melynek takarásában menekült haza, otthonról...
" Lator László Őserdő című, első, már nyomdai levonatban álló verseskötetének megjelenését Budapesten nem engedélyezik az alig néhány hónapja működő Országos Könyvhivatal cenzorai. Verseskötete betiltása után egy évvel a fiatal egyetemistát 1949 szeptemberében kizárják az Eötvös Collegiumból, diplomázás után évekig Körmenden kénytelen tanítani (szerencséjére örömét leli benne), majd Budapestre visszakerülvén hosszú ideig kiadói szerkesztőként és műfordítóként dolgozik; hogy költő volna, még a versolvasó közönség belső köreihez tartozók közül is kevesen tudják róla."
(Takács Ferenc)
A szöveg sűrű mint a vér, egy látszólag szenvtelen emlékezéshalmaz, kuszának tűnhet, mint egy boglya, pedig azt is csak mesterember tudja megrakni jól, hogy széjjel ne dűljön [hogy hitem széjjel ne düljön - rímel rá Nagy László.] A szerzőben is éppen így törnek fel a versrészletek. Többnyire persze saját verseit idézi meg, hagyja általuk elmondódni egykori önmagát, és ahogy én Latort a Lyukasórából megismertem, ilyenkor nem matatott régi papirosok után, hanem biztosan saját (kút)fejéből húzta elő ezeket, ott írás közben, a ritka okos káptalani fejéből, ahol is az egész magyar és a fél világirodalom rejtőzik, valahol az axonok és dendridek zsibongó idegvégződéseinek galaxisában.
Mácsai Pál, Kiss Judit Ágnes és Lator László a SZÓSZ-ban
Emlékek kézi morzsolója ez a könyv, talán szeretné elhitetni velünk, hogy automatikus írástechnikával született (ez persze nincs is kizárva, de egy helyütt úgy olvastam, interjúsorozatok nyomán készült). Mindez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy nincsenek bekezdések, a számos versidézet nem kapott még idézőjelet sem, csak simán kurzív, persze azért a fejezetek végén enged minket levegőt venni, jellemző amúgy, hogy helyenként darabos, göröngyös nyelvezete is csak fokozza az olvasás élményét.
Irodalmi (pláne idős) embertől szokatlan módon nem prűd, csodálatos, talán csak két helyen hallható trágárságokat idéz fel, sőt, ilyeneket talán már nem hallani se falusi kocsmákban, se a nyelvjárásgyűjtők terepmunkája során sem... (Nem idézem, tessenek végigolvasni.)
Kollégái közül Fodor Andrást idézi meg legtöbbször, de pl. egész fejezetet szentel a csodált Sárközy Mártának, felbukkan Kormos István vándorló kanapéja, Pilinszky sípja, amivel előre fütyült Sárközyéknek, hogy ő jön és zárják el az amúgy bárányszelíd kutyákat... Kapunk egy fejezetnyi Róma-életérzést, és röntgenképét a szocialista irodalompolitikának is - egy alapos, több oldalon át húzódó delfináriumi jegyzettel mellékelve. (Akit érdekel, hemzsegnek benne az ilyen alakok is: Ilku Pál, Rényi Péter, Andics Erzsébet stb.) ÉÉééés: olyan pletykákat is megtudhatunk, hogy pl. előbb jelent meg magyarul a teljes Mester és Margarita, mint oroszul: Bulgakov özvegye, mikor meghívta őt az Európa kiadó, bundabugyijában csempészte be hozzánk a az otthon kicenzúrázott részeket...(-Hoppá! - Mondaná erre az ide most egyáltalán nem illő, de szívemnek oly kedves Kálmán bá') (x)
Gyémántéles és -kemény jellemzéseket jegyez fel, írók egymásról, egymás háta mögött, ki tudja ma már, mennyi élccel illetve komolysággal: grandiózus epigon, így Féja, Szabó Lőrinctől, vagy Sárközy Márta a kezdő Moldováról: büdös a tehetségtől. Ő pedig Kormost idézi meg Márta asszonyról: "Gyönyörű szájáról olyan természetesem gördültek elő a legvaskosabb káromkodások, hogy egy jutasi őrmestert is pirulásba döntött volna, még Sinka István és Féja Géza is megkapaszkodott az ablak alá kirakott fapadba, s csak néztek mereven a szemközti Hunyad-oromra."
Majd így folytatja saját szavaival: "Mártától tudom, hogy az útszéli hang nem volt idegen tőle. Elmesélte, hogy amikor Sárközi [György] elvitte Babitshoz bemutatni, jó előre a lelkére közötte, nehogy valami disznóságot találjon mondani, mert Babits igen szemérmes ember. Márta éktelen zavarban várta, hogy Babits ajtót nyisson a csengetésre, mikor aztán belépett, megbotlott a küszöbben, s kis híján nekiesett a mesternek, csak kicsúszott a száján a basszameg. Habozás nélkül elhiszem, hogy Babits ettől a perctől fogva imádta Mártát."
A vége felé már másra is rábízza az emlékezést, pl. a – talán - legtöbbet emlegetett, megveszekedett naplóíró "Fodor Bandira", aki megírja pl., ahogy ő végre visszajöhetett Budapestre körmendi tanítóskodása után: Olvasom, hogy sok csomaggal és egy lámpaernyővel (honnan kerülhetett hozzám?) szállok le a vonatról, volt még egy deszkaládám is, apámtól kaptam, micsoda történetek lehettek mögötte?
Aztán 1956 hűlő őszén, egy szovjeteket-oroszokat kiadó műhelyből megalakul az Európa Könyvkiadó, újfent hazatért.
Mesélhetném, de inkább hagyom őt. Tolle, lege!
"...ötvenegy júniusában, megkezdődtek a kitelepítések. Hajnalban hozták a végzést, hogy a címzettek biztosan otthon találják, meg hogy azért mégis legyen, lehetőleg kevés, ideje a fellebbezésre. Megkaptam én si az írást. Hozzácsapták Géza bátyámékhoz, ő, úgy tudom, azért került fel a listára, mert elérte a nyugdíjaztatása előtt, a nem tudom hanyadik fizetési osztályt. Volt néhány órám, hogy segítséget kérjek. Először Vas Pistát, Lengyel Balázsékat kerestem meg, ők meg az Írószövetség főtitkárát, Kónya Lajost, úgy látszott, nem hiába. De váratlan támogatást is kaptam, lehet,m az volt a leghatékonyabb. Csak hogy hírt adjak helyzetemről, meg hogy történjen valami, elmentem első fokú unokanénémékhez. Veszélyben lehettek ők is, nem tudom, hogy úszták meg a kitelepítést, talán valahol valami hiba volt a gépezetben. Náluk lakott Márta unokanéném apja, Ung, Bereg, Ugocsa főispánja a magyar időkben, lett volna hát miért kényszerlakhelyre küldeni. De unokanénémék „saját jogon” is veszélyben voltak, mert a férje, Szentpály Imre mérnökkari, törzskari alezredes volt a Horthy-korszakban, az ötvenes években zöldségesboltja volt ugyan az Attila úton, de az semmit sem tett jóvá. Esetleg az menthette meg, hogy a kiugrás megszervezésével megbízott miniszterelnök, Lakatos Géza szárnysegédje volt, de az exminiszterelnöknek magának is kényszerlakhelyet jelöltek ki a Hajdú-Bihar megyei Egyeken. Volt viszont s házban valaki, akivel jóban voltak. Annak meg egy magas rangú ÁVH-s barátja? ismerőse? rokona? Mindenesetre hozzá fordultak az én ügyemmel, s ő azt üzente, én leszek az elsők közül az egyik, aki megkapja a mentesítést. Megkönnyebbülve töltöttem a fél éjszakát a Hold utcában, de rossz érzéssel is, valami megkönnyebbülés-félével, hogy végig kellett néznem, hogy készítik össze nagybátyámék fejenként harminckilónyi magukkal vihető holmijukat, a hogy jön aztán értük, még aznap éjszaka, a teherautó, s viszi őket, már nem is tudom, hova. Géza bátyám, Ottilia néném ott haltak meg kényszerlakhelyükön, csak édes-szép lányuk, Margit (Baba) jöhetett vissza majd Budapestre, persze nem a hajdani lakásba, ki tudja, ki lakott már akkor abban? Így hát elmondhatom, hogy a Gondviselés, mint életemben jó néhányszor, megint kiáradt rám, ezúttal egy ÁVH-s tiszt képében, de hát a Gondviselésnek is igazodnia kell valamelyest a körülményekhez."
...Ó, ...IÓ, RECEPCIÓ:
"Lator László költői életművében a személyesség meglehetősen háttérbe szorul. Az Ünnepi Könyvhétre megjelent önéletrajzi esszékötete ugyanakkor a meg nem írt naplót pótló, az időrendet, a mondattani szabályokat áthágó emlékező esszé, mely a versek személyes motívumait, a költői életmű szervezetének alakulástörténetét is megrajzolja. A személyes emlékek és olvasmányélmények, a lírai erővel felidézett hangulatok és az irodalomtörténeti igényű eszmefuttatások elbűvölő, sodró elbeszéléssé formálódnak a küllemében is szép kötet lapjain." - méltatja a kello.
"Lator egy közel kétszázötven oldalas értelmezői művelet keretében egybeolvassa, mintegy a filológus-kollátor módjára, életét és költészetét, melynek során – ha szabad kissé hagyományosan fogalmaznunk – életében találja meg költészetének igazolását" - írja a már idézett Takács Ferenc.
„Az emlékezés természete nem olyan, hogy szépen tagolt mondatokban emlékezünk, hanem a féltudat ismeretlen vonzástörvényei szerint alakul, emlékek csúsznak egymásra, szavak és félmondatok fonódnak össze. Ebben a könyvben az emlékezetnek ezeket az ide-oda csúszkáló, térben és időben egymástól elütő szeleteit akartam megmutatni, azt, hogy ezek miként adják ki egyrészt az embert énként, személyiségét, másrészt pedig azt, amit költőként mindebből megpróbál a versébe beletenni" - idézi Latort egy interjújából Szabó T. Anna, akivel együtt olvasva a könyvet, talán leginkább a költőre bukkanunk rá a boglya alján, mert Lator, a magyar irodalmi káptalan kanonokja volt minden, szerkesztő, műfordító, de legeslegigazából mégis költő, és "a Lator-versek soha nem fognak kilobbanni."
„...gyerekidőm Tiszája a magzatvizet is jelenti”
Rokon könyvek:
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)