David Leigh és Luke Harding: WikiLeaks-akták - Julian Assange háborúja a titkosítás ellen
[WikiLeaks: Inside Julian Assange's War on Secrecy, 2011] ford. Győri Gábor et al.
Geopen, 2011.
[négy tűzfalra hányt borsó]
„A történész álma. A diplomata rémálma.”
(Timothy Garton Ash)
Valahol Irakban, 2009 végén. Egy 22 éves, gizda, melegségét titkoló hírszerző tiszthelyettes letörli az már agyonhallgatott Lady Gaga lemezét és - kihasználva az amerikai hadsereg totálisan szétzüllött biztonsági rendszerét - telemásolja botrányos videókkal és jelentésekkel – pl. hogy harcoló egységeik úgy lődöznek le civileket, sőt újságírókat (büntetlenül), mintha csak egy videojátékban szerepelnének, vagy hogy miképp játssza az amerikai diplomácia aktuális álszent, hazug játékait.
Bradley Manning tizedest erre a tettére Assange-nak egy nem sokkal korábbi akciója bátorította fel, amikor 0911 után milliós nagyságrendben publikált sms-eket e tragikus napokról, s melyekhez csakis a nemzetbiztonság meghekkelésével juthatott hozzá.
Így kezdődött az évszázad sztorija (pedig még csak az első dekádnak jártunk a végén), mely oda vezetett, hogy a leginkább megtépett bajszú nagyhatalom, Amerika sem tudott igazán fogást találni Assange-on, mert akkor a világ öt legjelentősebb lapjával kellett volna perre mennie. Mert az ausztrál médiahacker nagy leleménye nem csak az infók begyűjtése volt, de még inkább azok tálalása: olyan világlapokkal biztosította be magát, mint The Guardian, The New York Times, El País, Der Spiegel vagy a Reuters (utóbbi munkatársait lődözték le a hírhedt videón).
A kötet szerzői a fent említett brit lap munkatársai, s az ügyben nemigen 'vádolhatók' elfogulatlansággal... Persze aki ismeri, annak a Guardian neve már magában garancia, hogy Julian Assange-ot ne egy nőket erőszakoló, infoterrorista médiahitlerként lássuk, szerzőink ezeken az (elhangzott) vádakon csak jót mulatnak, ők inkább a információk totális szabadságában hisznek és mintha egyfajta – győztes - szabadságharc részeseinek látnák magukat. Végül is együtt teregették a szennyest - és a végén együtt láthatták be azt is, hogy olyan nagy változásokat azért nem hozott a világpolitikában, csak áthelyeztek néhány nagykövetet és felvettek pár okosabb informatikust a titkosszolgálatokhoz.
A kötet a WL-jelenség előzményeinek felelevenítése után visszaugrik Assenge életrajzához. Aki, nem meglepő, már kamasz fiúnak is eléggé különc volt, nem Krokodil Dundee-s jelmezre gyűjtött, hanem modemre, és már akkor programokat írt, amikor még internet sem volt. Merő kivagyiságból mindent feltört, amihez csak hozzáfért, s gyorsan eljutott az ausztrál kormányhivatalokig is. Idejekorán priuszt szerez nem csak odahaza - a Pentagonba már 1990-ben „ellátogatott”. Nem csupán hacker: egyik úttörője a szabad forráskód mozgalomnak is. Erős küldetéstudat fűtötte, magánemberként - hogy finomak legyünk - a zsenik extravaganciája jellemzi. Mindeközben alig 18 évesen apa lett (fia ma már – mi más - programozó), ő ezalatt mindenféle szakon tanult a Melbourne-i egyetemen, de sosem diplomázott le.
A WikiLeaks mint szervezet elsőként egy ellen-Davosként rendezett kenyai Szociális Fórumon lépett reflektorfénybe 2007-ben, főleg miután nagy port vert fel a helyi bundákról közölt anyaguk – ezért Assange Amnesty International-díjat is kapott. Küldetéstudatát csak megerősítette, hogy a mainstream médiából (vö. churnalism) kiveszni látszik a kurázsi – Assange folyton ezzel vádolta még azokat a lapokat is, melyeket hosszas levelekkel bombázott. Újabb sajtódíjat kapott, mikor egy svájci banknak osztott ki kokikat. (Ha nem is nyerte meg a pert, de kiderült, a banknak felesleges volt perre menni ellenük, a tekintetes, elaggott bíróság és határozataik messze a hackerek valósága mögött kullog, hiába a tiltások sora.) A WL-hálózat kezdett biztonsági másolatok megsemmisíthetetlen rendszereként működni.
A két brit újságíró könyve naplóvá sűrűsödik a közepe felé, talán túl részletesen is beszámol a nagy akciók pillanatairól. Mintha fitogtatnák bennfentességüket, ugyanakkor pletykaéhesen vetik magukat Assange-ra – pl. hogy eleinte mit sem törődött „beszállítói” biztonságával, pl. ő maga nevezte afgán hírforrásait árulónak és legyintett akkor is, ha komoly életveszély fenyegette őket, éppen a WL kiszivárogtatásai miatt. Később ebben fejlődött, és már visszatartotta azokat az infókat, melyekből visszafejthető az adatközlő kiléte. Túlontúl részletes a könyv, legalábbis az én gyomromnak mindenképpen, amikor pl. az egyik leghosszabb fejezetben az Assange elleni szexuális erőszak vád történetét meséli el, Assange óvszerhasználati szokásaitól kezdve egyes svédországi éjszakák nedves lepedőjéig... (Azért az is jellemző Assange lelkivilágára, hogy a svéd nők perét (amely mindössze egy elmaradt AIDS-teszt miatt kezdődött) mindjárt a Pentagon aknamunkájának tudta be.)
A hacker-újságírót nehéz embernek írják le, de elég nagy tisztelet hallatszik ki a szavaikból, a respectet azóta némi feszültség terheli, legalábbis a friss hírek szerint már nem tökéletes köztük a harmónia.
Kissé sokat írnak a sajtó fáradtságos, ámde nagyszerű munkájáról is – ami meglepő, saját magukat E/3 személyben említik: „Leigh munkához látott. (…) Súlyos újságírói kihívást jelentette nekimenni ekkora adathalmaznak.” (p163-164.) De önironikusak is, pl. ahogy szerencsétlenkednek a WL-től kapott tömörített fájlok kibontásával vagy ahogy kémfilmekből csent ötletekkel próbálják felszámolni a nyomokat maguk mögött, tucatnyi olcsó mobiltelefont véve, de elfelejtve saját számukat, stb.
Informatikai D-day-nek nevezik a szerzők azt a napot, amikor a - világlapok szerkesztőségeinek előzetes munkája nyomán kiválogatott, de még mindig – negyed milliónyi titkos diplomáciai táviratot nyilvánosságra hozták 2010. november legvégén. Nehéz volt összehangolni az sokféle időzónában az egyidejű publikálást, nem is sikerült, beütöttek apró gebaszok (pár órával korábban megkezdett infóáradat), de a hatás azért nem maradt el, az amerikai külügyben pl. azonnal egy újonnan felállított ügyosztály kezdte remegve olvasni őket. A Guardian honlapjának csak aznap több mint 4 millió látogatója volt. A WL oldalát az USA azonnal tűz alá vette, és nem csak hekkerekkel és retorikai bombazáporral támadták őket (leterroristázták, stb.), de pl. a WL hitelkártyáit is bevonatták – sokatmondó, hogy mindeközben pl. a Klu-Klux Kánnak a Visa stb. számlája érintetlenül működött...
A kötet utolsó fejezetei az ezt követő diplomáciai visszhangot elemzik, kronológiailag 2010 végével zárul - elég friss könyv (dicséretes a magyar kiadás sebessége is). Mielőtt a könyv utolsó negyedét kitevő melléklethez érkeznénk, melyekben a legfincsibb titkos konzuli stb jelentésekből válogattak, a még megtudjuk: az olasz Rolling Stones magazin Assange-nak ítélte „az év rocksztárja” címet...
Az említett negyed millió távirat közül hazánkkal kb 7-800 foglalkozik, ebből csak 4 kapta a legszigorúbb minősítést (és persze azóta is szivárognak). A külön kis füzetként kiadott magyar mellékletben (és melyet nem a Guardian csapata,. hanem a Geopen kiadó válogatott) nem szerepelnek eget rengető botrányok, "csak" pl. orosz vonatkozású külkapcsolatok, a Ffidesz kordonbontása, stb. Az előszó szerint az összes itt: http://dazzlepod.com/cable/browse/embassy-budapest/confidential olvasható, bár nem teljesen az jön be, amit várunk.
Szerzőink:
David Leigh és Luke Harding
Rokon könyvek:
...
![olvastam még [201711]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/b9d2b282316ed0fcfc96f2cc3c446dfa_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)