(1. kiad.: 1924, Légrády)Pozitív csalódás volt, mert nyálas-lányos regényre számítottam, és szerencsére nem mindig kaptam azt... Nem mindig, pedig jócskán volt az is, pírba és kosztümbe csomagolt, irreális álszemérmesség, modorosság meg a még anőkiskikérikérnékmaguknak típusú együgyűség Ida részéről (főleg a regényvégi nagy félreértés a festő húgával, jáj!!), de összességében egy kellemes, és főleg: gyönyörűséges nyelvezeten megírt 19. századi
Pár kedvenc idézetem - persze a mek.hu-ról másolva:
"- Hallja, Bogár, énnálam a hadsereg is rendel, és csupa osztrák tiszt jár ide: nem taníthatná-e meg ezt a rigót a Gotterhaltéra?
- Igen szívesen - feleltem -, de kell rá vagy három hónap. Még akkor csak kicsiben foglalkoztam rigókkal: alighogy öt volt. Együtt tanítottam őket. Többnyire mészárosok vették. Ötven-hatvan koronát is fizettek egyért. Visszavittem a rigót, és egy fia-rigót fogtam iskolázásra. Külön szobába vittem, és furulyáztam neki a Gotterhaltét. Fájt a szívemnek, hogy olyan nótát kell tanítanom, de hát ha az üzlet kívánja, meg kell tennem. Avval könnyítettem aztán a lelkemen, hogy egy másik rigót meg a kamarában a Jaj, be huncut nótára tanítottam. Három hónap múlva úgy fújta a rigó a Gotterhaltét, mintha csak Bécsben tojták volna. Alt úr igen örült neki - már én csak Alt úrnak szólítottam -, mert mikor hozzákerültem, még akkor Alt volt a neve: megszoktam, és hát a régi vevők is csak Alt úrnak szólították az üzletben. Hát igen örült. Vagy két nap hallgat rigó. Harmadnap rákezdi szépen a közepén. Alt úr csak benyúl a zsebébe, kivesz egy szép ötvenkoronást. De még egy palack ürmöst is adott, hogy igyam meg estére. Mi történik azonban? Bejön délután két katonatiszt az irodába. Bort rendelnek ötven hektót. A rigó akkor is fújja a Gotterhaltét, hol elöl, hol hátul, ahogy szokta, de gyönyörűen. A két tiszt csak bámul. Kérdik Alt urat, hogy nem adná-e el a rigót. A tiszti ebédlőbe tennék. Abban a pillanatban megszólal az átkozott rigó: őrült erővel fütyüli: Jaj, be huncut..."
"Apáca óhajtana lenni. Dehogy óhajtana! A bejáró növendékeket mindig irigyelték ők, bentlakók. Mennyi gyönyörű titkot újságoltak! Fiatalemberek leveleit, fényképeit mutogatták. Táncvigalmakról, színházakról, eljegyzésekről, divatról csevegtek. Bolondítóan szép, új nótákat dúdoltak az órák szüneteiben egy-egy sarokba vonulva. Rácsos kapu, rácsos ablak... Jaj, nem győzték szombatonként elgyónni mindezeket a vétségeket. De ha külső növendékei nem is lettek volna az iskolának, már csak azért se lépett volna be az apácarendbe, mert minden csütörtökön káposzta volt a főzelék. S meg kellett enniük. A válogatás a hét főbűn egyikébe ütközik. Engedetlenség is. Ő többnyire a vasárnapi süteményével fizetett Papp Juliskának, hogy egye meg helyette, mikor az ügyelő apáca hátat fordít. Papp Juliska megette, néha még a másikét is megette, tíz-húsz fillérért; sőt egyszer három helyett megette. Éjjel beteg volt tőle mindig, de másnap cukrot hozatott a pénzen, s néha attól is megbetegedett megint. Szombatonként aztán mindnyájan meggyónták alázatosan a csínyjeiket."
"- Mikor legutoljára ott jártam a klastromban - mondta az orrát törülgetve -, maga igen szívesen fogadott. Tegeződtünk is.
Ida szeme még hidegebbé vált:
- Nem tegeződök senkivel - válaszolt nyugodtan -, ebben a tekintetben angol vagyok. Az angolok csak Istent tegezik és Jézust."
"Ida csak nyitogatta a szemét.
- Gyűlölte őket, apukám? - Az apa vállat vont:
- Kisvárosi asszonyok egyetlen mulatsága, hogy egymást bujtogatják. A férj ellen.
"Nóra röpködő szívességgel fogadott. Én mindjárt te-nek szólítottam, s ez még inkább megörvendeztette. Az anyja szintén örömmel alázatoskodott. Éltes hölgy már. Úgy frizírozza magát, mintha a halántékáról két kardbojt lógna, s az arca nyájassága, mint amilyen az anekdotabeli cigány nyájassága lehetett, mikor a folyékony subickot továbbkínálta."
"Végre Ida fölemelte a fejét:
- Tisztességes úriember ön? - Csaba fölkelt, és fölvetette a fejét.
- Ezt a kérdést még senki se merte hozzám intézni, gyalog. Mondtam, hogy nem ültem Illaván. Még csak vádolva se voltam soha. A munkámból élek. Senkinek nem tartozom se pénzével, se becsületével."
"Beretvás Pista vett el. Az első szeretőm. Cserepeslegény. Jó ember, csak ritkán részeg. De akkor se ver. Tör, zúz egy kicsit, de nem ver. "
"- Láttam. Bocsánat, hogy láttam.
- Örülök, hogy látta. Semmi titkolni valóm ön előtt. Csak éppen hogy festőnéknek ne említse a képeim címét. A képet megnézheti akárki, de a cím titok. Az ilyesmi kimegy, aztán más hamarabb megfesti, akkor már a téma nem új. De hiszen ön tud hallgatni. Néha dermesztően tud hallgatni."
"A papirosokon többnyire Csaba írása meredezett. Olyanok voltak a betűi is, mint a haja. "
"Feltűzte a kalapját. Megint csak a székhez támolygott. Leült, és a könyökére támasztotta a fejét.
- Az asszonyok igen ordinárék, ha dühöngenek. Ki tudja: hogy esik nekem? Talán meg is üt! Talán a hajamba ragaszkodik!... Nem, nem mehetek el. Nekem semmi közöm semmiféle lovagias kalamajkával.
S megint kivonta a tűt a kalapjából, letette az asztalra."
"Kender maradt utolsónak:
- Ne hallgass rájuk, komám - vigasztalta bizalmasan -, az a valóság, hogy a képed nagyszerű! Remekmű! Ilyet nem alkotott senki ebben a században. Ez az igazság, komám. Nincs ebben hiba, komám, egy vonás se, csak művészet és művészet. Én mondom.
Csaba ránézett:
- S kérsz ötven márkát.
- Csak húszat, komám, nem többet, csak húszat."
"- A húga?
- A húgom, no, Jolán. Hányszor mondjam még? Mindent elmagyarázunk: mindent megért, Ida, és mindent megbocsát nekem. Azt is, hogy ökör vagyok! És bivaly vagyok! És szamár vagyok! És egy egész állatkert vagyok!"
Egy évtizeddel megjelenése (1924) után már filmre is vitték - úgy tűnik, jól át is írták:
(Persze Venczel Verával kissé nézhetőbb Ida.)
![olvastam még [201801]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/1ebdc6931b84b14c6b1fa811e379f754_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)