Kepes András: Tövispuszta
Ulpius-ház, 2011.
[négy 3 és fél túlélés egyetlen életben]
"Ahogy elnézem, jó mocskos kis történet lesz, tele vicsorral és könnyes röhögéssel, szerelemmel, gyilkossággal, barátsággal és árulással, fordulatokkal és közhelyekkel. Akár egy szappanopera. Vagy mint a történelmünk. De, azt gondoltam, valakinek el kell mesélnie, hátha az igazság helyett mondogatott és a valóság helyett megélt történetek összeillesztve valósággá válnak."
(a fülszövegből)
Kepes András ufó a magyar média mocsarában - egy kellemes, emberszerű teremtés a sok takonyzöld, számlatömbös E.T. közt. Azért tűnhetett minden jó ízlésű ember számára No1-nak, a legkiemelkedőbb tévés újságírónak, mert olyan alacsony a arrafelé a nívó, hogy egy normális ember akár két fejjel is kimagaslik közülük. (Megközelítette őt pl. a néhai - az egykor még felkészült de ma már csak rutinból haknizó - Rózsa Péter vagy a mára sajnos talonba Dunába merített - mert nem saját műsorát készítő - Vieszer Alinda. De itt máris megakadnék, ha folytatni akarnám a névsort.) S ahogy Kepes nem egy zseni, könyve sem egy példátlan remekmű (pláne nem az "évszázad regénye" - ó ti kretén drága Ulpiusosok!) Ilyen ritka józan hang volt pl. a nemrég megjelent Kemény - Bartis beszélgetőskönyv, az ilyesmi jólesik, mint korty levegő ebben a fullasztó, tébolyult világban, de semmi extra - hacsak nem a józanságot vesszük ma extrémnek. Egyszerűen csak üdítően normális mind ő, mind a könyve. (Nagy a baj, ahol ezzel ki lehet tűnni...)
"Remekül kezdődik, Kepesből akarva-akaratlanul a tévés újságíró szólal meg, aki maga vágja riportjait: tömör, nagyon célzott mondatok, semmi fölösleges, és a jól kiválasztott életszeletek azonnal a történelem és a családok életének sűrűjébe visznek. A tövispusztai nyomorban élő Veresék, a Szentágostony báróék meg a zsidó boltos Goldstein családja egyszerre jelenik meg az első világháborút követő évekkel, és innen indázik szét a történet tömérdek szereplője az egymást követő generációkból."
(olvassbele.hu)
Krasznahorkais súlyú címmel indít Kepes, erős kezdés, úgy képzelem, Tövispuszta az a hely, ahol a Sátán, két tangó közt, leveri a csizmája sarkáról a sarat. Sajnos később úgy érzem, meg lett zabolázva ez a mindössze csak "jó" regény, Ulpiusék mintha lebutíttatták, beszűkíttették volna az íróval a narratívát, hogy saját (Vassvirágokon "kiművelt") közönsége is fogyaszthassa. Mert Kepes ennél többet is tud, többször tanújelét adja ennek, amint meglódul a szöveg, de legföljebb a következő oldalig tart ez az iram és csillogás, aztán csak feltorlódnak rá a közepes bekezdések. (Lásd alább, többen említik ezeket a hullámvölgyeket.)
Ráadásul a kötet második felét egyre inkább összecsapottnak éreztem (érdekes: egyik kedvenc könyvesbloggerem szerint éppen az első fele ilyen). Az ulpiusosítás gyanúja már az elejétől bujkált bennem, de a pinás-pineut szóvicc egy teljes oldalon át (93.o.) tartó szétkenése végképp megerősítette. (Később is lesz még bőven proletár szintű viccelődés. Persze, mondják majd Kepes rajongói, hiszen ilyen a környezet, de erről már Balzac korában lejöttek az írók.)
"-Röviden összefoglalva miről szól a regény?
-Három család életéről. Eltérő szociális hátterű, különböző értékrendet valló emberekről. Azért választottam őket, hogy több szemszögből mutassam meg az elmúlt száz évet. Úgy érzem, nem tudjuk elmesélni egymásnak a történelmünket. Szeretném az olvasókat rávenni arra, hogy próbálják meg mások gondolkodását megérteni. A televíziós műsoraim is – a Desszerttől a Világfaluig – arról szóltak, hogy próbáltam hidat építeni különböző értékrendek, kultúrák között."
(olvassbele.hu)
De túlságosan előreszaladtam a kritikámmal: ha nem kérlelhetetlen ítészként nézzük, ez bizony egy (majdnem) remekbe szabott, olvasmányos, többgenerációs családregény, Magyarország 20. századi történelmi regénye, családregénye - sorsregény, magyarságregény, zsidóságregény (utóbbi nem is kicsit). Sok-sok erős fényű szilánkja korunk és félmúltunk tükrének, éles szilánkok ezek, mert nem kíméletes, nem mismásol, de nem is fekszik rá a hisztéria légószirénájára, mint nem egy kortárs, akik bármiféle súlyozások nélkül összekeverik a vészkorszakot a mával (és éppen ezzel gyalázzák meg saját vértanúik emlékét). Talán egyetlen - de otromba - túlzás az '56-os forradalmárok pár ávéhással történő véres leszámolásának brutális részletei - egy igen sűrű évszázad pár száz oldalba gyömöszölésekor ennek helye van egy történelemkönyben, de túlzás egy irodalmi szintézisben. (Lásd Arisztotelész ősblogger posztját az általánosról és egyediről.)
És talán csak azért azért nem lesz tele az ország sziszegő, sebtapaszos olvasókkal, mert ezeknek a kis oldalszúrásoknak az igazi célközönsége sosem olvassa saját magáról a nagyregényeket - így pl. a zsidózók, vagy nevesítsük őket tesületileg, ha már ők is hozzá mertek szólni az irodalomhoz: a Jobbikosok aligha teszik majd ki a szegény néhai Csengey Dénesről elnevezett könyvtáruk ablakába Kepes kötetét - épp ahogyan pl. Spirót sem olvassák, mégis be akarják tiltani. Bár... amennyi intelligenciát tanúsítanak szöveginterpretációs ügyekben, még képesek a regény végéről a gárdás bekezdést kivágni és bekeretezve kitenni otthon a falra. No de már megint elkalandoztam, vissza inkább Kepeshez.
Miután lecseng a kiadó (eltúlzott) reklámkampánya (nagyon gáz, hogy máris akciós könyvként szerepel), és lekönyvelik a hasznot a kiadóban, bízom benne, hogy az egész, 1919-től egészen napjainkig ívelő történetmesélésből annyi megmarad: korunk fiataljait, akiknek [tisztelet a kivételnek, a legjava 02:11-től!] halvány fingja sincs a körülöttük forgó világról, egy bestseller esetleg megtaníthat valamicskét, hogy megértsék - és hogy minél kevesebbet cígöljenek végre magukkal, láthatatlanul, abból a teherből, ami megkötötte apjuk, nagyapjuk, dédapjuk kezét-lábát. Szóval színes, szélesvásznú, helyenként 3D-s hatású filmeposz-alapanyag, felfogható törifakultációnak is.
"A könyv egyik hőse én vagyok. Hogy melyik, azt egyelőre nem árulom el. Nagyjából mindegy is. Ne reménykedj, nem fogsz rájönni. Egyes szám harmadik személyben írok magamról, kellő távolságtartással és öngúnnyal, ahogy ilyen esetben elvárható, azontúl persze mély együttérzéssel és önámítással, helyenként önimádattal, ahogy magunkkal bánni szoktunk."
(a fülszövegből)
A marketing is rácuppant - naná - arra az írói fogásra, hogy szerzőnk a regény végén átvált E/1.-es mesélésbe, és kiderül, melyik addigi szereplő bőrébe is varrta bele magát. Ki kell ábrándítanom a felizgatott nagyérdeműt: egyáltalán nem bizsergett bele semmim a nagy lelepleződésbe.
"Kritikám", összességében, mégis csak ajánló, mert azért egy élmény volt végigolvasni. Így vannak ezzel a vajszívűbb bloggerek és hegyesebb tollú ítészek is. Kepes, aki eddig "csupán" riportokkal, interjúkötetekkel jelentkezett, jó lenne, ha folytatná a prózaírást - még magasabb fokon.
"András, könyörgöm, írjon még sok-sok könyvet!" - kezdi méltatását Szilvi bloggerina, és igazán szép, szívhez szóló méltatást kerekített.
"A Tövispuszta családregénynek kicsit elnagyolt, kordokumentumnak ugyancsak. Ahogy sokasodnak a szereplők, úgy válik egyre elnagyoltabbá a történet, egyre sematikusabbá a korrajz. És mégis működik. Mégis fél éjszakán át olvasom, gyomrom ökölben, hiszen nagyjából sejthető, hova lyukad ki a történet, nem tudom letenni." - így ír a már szigorúbb Kikötőonline.
A már idézett Mrs.Capote szerint "A könyvet bátran egy olyan ember kezébe adnám, aki előtt nem ismert a huszadik századi magyar történelem, hiszen kevésből is kitűnik, hogy a szerző valóban felkészült, és vélhetően alapos kutatómunkát végzett írás előtt, közben. Nem részrehajló, nem foglal állást, szereplői pedig korántsem csak feketék vagy csak fehérek. Érezni, hogy a szerző le akart merülni egészen az ok-okozati összefüggések legmélyére, és rámutatni arra, hogy milyen erők, tapasztalatok, félelmek lökték az egyes egyént a később hibásnak vagy akár végzetesnek bizonyuló döntések felé. A könyv ugyanakkor nem mentes a közhelyszámba menő mozzanatoktól sem, így nagyon képeslapszerűnek és valahol unalmasan kiszámíthatónak éreztem (...)"
"(...) kénytelen vagyok hozzátenni valamit. Sok. Túl sok egy kötetre. Balzac a saját korát regényfolyamban írta meg, az Emberi színjátékban. Hegedűs Géza, aki évtizedeken át tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, hatalmas, bár lényegesen kevesebb darabból álló regényfolyót írt, melyet Európa közepén címmel még ma is meg lehet találni. Valószínűleg akaratlanul, de Kepes mostani regénye mintha sűrítménye lenne ez utóbbinak" - mondja az Olvassbele.hu kritikusa.
(családjával - via nlc.hu)
és egy idei interjú a szerzővel
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)