Robert Harris: Imperium
[Imperium 1., 2006] ford. Módos Magdolna
Gabo, 2010.
[négy véres, bíborszegélyű tóga]
Cicero a főszereplője ennek a Róma-regénynek, ifjú, de már ambiciózus korától kezdve, mikor is körbejárta a Mediterráneum jelesebb rétoroktatóit – autodidakta módon, görög-latin szakpárban nyomta (ekkor még nem a latin volt a holt nyelv, hanem azoké a kis népeké lett, amelyeket elért az impérium szele), professzorai közül a legjelesebb nem retorikával kezdte a személyre szabott kurzust, hanem bő étkezéssel, majd tornaórákkal: fekvőtámasszal és sok-sok meneteléssel, beszédgyakorlatokkal a zúgó tenger partján, mivel az hasonlít leginkább a tömeg zsivajához. Csak ezek után jöttek a beszédtechnika-gyakorlatok, az ékesszólás trükkjei, a színészkedés. A politika tudományához meg istenadta tehetsége volt eleve.
Ciceróról tudhatjuk, igen gyenge testalkatú volt, a katonai szolgálat alól is hamar kibújt, duplán rá kellett gyúrnia erre a nehéz hivatásra – kábé olyan hendikeppes volt, mint a Karate Kölyök, de aztán gyorsan a csúcsra is ért. Szorgosan űzte a reggeli tornák nyújtotta élvezeteket, alapvetően aszkéta életet élt, hedonizmussal még ellenségei sem vádolhatták. Ambíciója rendkívüli, már fiatalon hírnevet szerez, igaz, a színfalak mögött sikerét szónoklatok előtti-utáni hányások, idegösszeomlások kísérik.
A regény fiktív tollba mondója, Cicero titkára, a híres Tiro (a gyorsírás megalkotója) nem szégyenlősködik gazdája gyengéinek leírásakor, olykor még pimaszkodik is, hogy utólag finomított egy-két fontos, jóváhagyott szövegen. Azonban – hogy én is belekezdjek a regény gyengéibe -, Tiro csak egy báb, mintha csak a robot Scipio (ahh, minő allúzió!) szolgálna Cicerónak, nincs semmiféle egyénisége, pár családi infón kívül nem kapunk róla semmi egyedit, csak ami egy értelmiségi rabszolgától elvárható (családi szolgaként született, 3 évvel volt fiatalabb Cicerónál). Pedig ezzel a szállal sokkal bensőségesebbé tehette volna Harris a regényt, talán folytathatta volna azt a pimasz, ugyanakkor intellektuel Tiro-szálat, aki belejavít gazdája végleges szövegeibe, de ez csak egyetlen alkalommal villan meg, kár érte. (Vagy akár egy ős-értelmiségi alakját is megrajzolhatta volna belőle.)
Maga a regény persze nem annyira híres szenátor életrajzi regénye (olykor hosszú éveket ugrik át), inkább történelmi tabló a Köztársaság utolsó évtizedeiről. Igen élethűen írja le a megszilárduló világhatalom, Róma belső hatalmi mechanizmusait, a politikai intrikákat, „Nagy Pompeius”, Crassus vagy éppen a fiatal, még „pályakezdő” Iulius Caesar szereplésével.
filmen (David Bamber, Rome)
Cicero köztük egy jóravaló, belevaló fickó, mondhatnánk, amikor lehetetlen pereket is elvállal, igazságérzetétől vezéreltetve, persze hamar rájövünk, hatalmi vágy vezérli, Cicero sem volt sokkal tisztességesebb ember koránál, legföljebb finnyásabb, szobatudós („A görög”) természete miatt mindig is irtózott a nyers erőszaktól, annál kevésbé a körmönfont intrikáktól, vagy a demagógiától. Mert a szavak embere volt, a „kulturált” (e korban születő szó!) vita híve, nem szívesen akceptálta „az erősebb kutya baszik” elvét, ugyanakkor ribbentropi rutinnal használta ki a nép, az istenadta plebs gyengéit, ha éppen szüksége volt rá – márpedig volt, mert a népfelség elve valami fene mélyen beleivódott Róma történetébe, hiszen - később - még a mindenkori császár is csak „első az egyenlők közt.”
Cicero valahol mégis modern ember volt abban a nyers, véres korban, amikor még a városkapu elé szórták halomba a dögöt, az életmaradékot és a halva született csecsemőt; amikor ezrével feszítették meg a lázadó rabszolgákat és volt a luxus egyik netovábbja, hogy mesés ékszerekkel díszítették a házi akváriumok halait; vagy miközben vérre menő vitákat vívtak a polgárjog kiterjesztéséről azon barbár népek ügyében, akikkel pár éve még hadat viseltek.
Cicero azért is lehet remek kulcsfigurája a kornak, mert a modern olvasó könnyen magára ismerhet benne a fent elmondottak miatt is: persze azonosulni nem szívesen azonosul vele, mert Cicero mégis egyike a legnagyobbaknak a demagógok panteonjában (sőt mindannyiuk mestere), pályája során nem egyszer fordította ki tógáját köpönyegét, és ez szerencsére a regényben is átjön, amikor lelke jobb része: saját testvére próbál olykor a szívére beszélni, hiába, Ciceronak mindig is az agya volt a legbővérűbb szerve (Bocs, ezt igazából a nőkkel való kapcsolatánál terveztem elsütni, de arrra egy mondat is pazarlás lett volna: pénzért nősült, és lett egy lánya, ennyi.)
Aki nem ismerné pályafutásuk végét: a közéletben szintén szerepet vállaló öccsével együtt tünteti el a politika véres süllyesztője:
Emelt szint:
Hogyan nyerjük meg a választásokat? A hivatalra pályázók kézikönyve
ford., a jegyzeteket, az előszót és az utótanulmányt írta Nótári Tamás ; szerk. és a kísérő tanulmányt írta Németh György,
Lectum, 2006
Tulajdonképpen annyira sűrű és tanulságos kor a Köztársaság bukásának, a császárság kialakulásának kora, hogy némi írói tehetséggel és utánajárással is izgalmas, már-már letehetetlen könyvet lehet róla fabrikálni. Nos, Harris prózája sem tündöklő magában, de nem is együgyű: egy tisztességes iparosmunka a Róma-regények futószalagján. Apró betűs lábjegyetekben a témában kevésbé jártasak számára még magyarázattal is szolgál az antikvitás koráról (mértékek, népszokások), de a regény szövegében már felülemelkedik ezeken, ahogy egy-egy mondatban odakeni pl. a bonyolult választójogi rendszer lényegét vagy a közhivatalok hierarchiáját, de igaza van, aki többre kíváncsi, forgassa inkább Steven Saylor néhol tanulmányértékű Róma-könyveit. Meg Róma-regényeit. De aki Róma-rajongó, ezt se (meg a következő részt, a Lustrumot se) hagyja ki, jó kaland. Amúgy meg historia est magister vitae.
R. Harris
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)