Winkler Nóra: Csillagtúra - tetovált disznók, ehető festmények és más történetek
Magyarósi Éva ill.
Libri, 2011.
[4 átöltözés és smink egy délután]
Szellemes, önirónikus csacsogás a média (lapszerkesztés, rádiózás, tévézés és ráadásként: galériáskodás) világából. Olykor lapos, hisztis vagy kivagyi büszkélkedő, de például a Herr Tünde-fejezet mindezért kárpótol. Nagyon kellemes meglepetés volt, a médiánkról és a szerzőről eddig alkotott (nem teljesen megalapozatlan) képem után. És grat' az újszülött Libri kiadónak: eddig ez az első jobb könyve.
Mondjuk, ha máshogyan, gonosz kaján szemmel nézzük:
hogy az elmúlt két évtizedben szinkronban és nonstop volt 2-3 állása, afféle rohanós, ahol leginkább prezentálnia meg szervezkednie kellett, és ismerve a médiában osztott napidíjakat, egyetlen egyből is simán, kettőből már durván is megélhetett volna, és miközben nem egyszer fordult elő, hogy egyik melója miatt veszélyben volt a másik, ami miatt meg csúszott a harmadik... ráadásul ilyesmit nem lehet teljes figyelemmel, erőbedobással végezni (ezt ő is megerősíti, majd közli, neki mégis sikerült) – nos, akkor az egész egy pszichotikusan kényszeres álláshalmozó ámokfutásának tűnik, amire hirtelen nincs más magyarázatom, mint pénzsóvárság a kiteljesedés iránti vágy és olyan mértékű exhibicionizmus, amit annak idején majd formaldehidben és egy vékony szelvényben mutogatnak majd. Szerzőnk a kb. 20 éven át, hajnaltól estig tartó rohanásban talán csak a könyv megírásának hónapjaiban (2011 második felében) talált rá önmagára. Sokan mondjuk soha nem találnak rá magukra, szóval lehet, hogy megérte, ezt csak ő tudja – szerintem igen az önmagának is adott válasz, legalábbis bízom benne. Persze az egész könyve egy nagy Igen, mi más, nem azért jött létre a Libri kiadó hogy depressziós médiacelebek nyígják tele a fejünket, hanem bestseller új műfajában sózzanak ránk bármit. (Orringer vagy Kepes [ál]történelmi regénye csak alműfaj a bestselleren belül. Előbb utóbb az egyetemeken is így tanítják majd...)
Mindenki döntse el a végére jutva, mit olvasott éppen: egy médiaribanc rózsaszín naplóját, avagy egy Woody Allen-i humorral megáldott, sziporkázóan sokoldalú (és soknyelvű) entellektüell forgatókönyvét saját életéről. Az átlagolvasónak egyébként Winkler életei közül talán a galériásé, a műtárgykereskedőé lehet a legérdekesebb, lévén ebben a szerepében ismerhetjük őt a legkevésbé, másrészt mert az egész műkincspiac egy arisztokratikus, intim világ, ritkán pillanthatni be az üvegfalakon át.
egy barátnő, aki a könyvben is felbukkan
Persze ne számítsunk tocsogós bulvár mélységekre, Winkler a szó Blikkes értelmében nem pletyizik se magán-, se szakmai életéből (ha bele is kezdene, csak keresztneveket említ, persze olykor elég ez is), amiket mesél, azok egyrészt nem titkos, csak nem széles körben nyilvános infók „művészvilágból”, másrészt összeszedhetők a netről, csak ő éppen gusztán, kellemes szövegkörnyezetben tálalja. (Ha már a tálalásnál járok - női olvasóknak: W. nem egy konyhatündér, legalábbis önironikus vallomása szerint nem az, de számára a tálalás legalább annyi odafigyelést jelent, mint amit feltálal. És ez vonatkozik a könyvére is: Magyarósi Éva bohó rajzai kellemes, színes kis napernyők ebben a koktélos pohárban.)
Többek közt elrepít minket Mexikóba (ez kissé Fejős Évás is lett), Bázelbe (itt komoly művészettörténészként kalauzol), a Sotheby's iskolájába, egy Bátor Táborba,
szerepel benne Frida Kahlo és Trockij (na ez tényleg pletykás, de nem bántam, úgy látszik, én is jártam a bécsi kiállításon, de úgy látszik, Nóra tényleg alaposan végigolvas mindent), Louis Vuitton és Murakami (a Takeshi), a mole és a kiállítás-desszertek (lásd a kötet alcímét), Moliére és Zsámbéki Gábor - és végül pár név házi feladatnak, mindenki guglizzon rá, érdemes: Maróti Géza (az üvegművész), vagy Kálmán Tibor és Maira Kalman párosa.
Tulajdonképpen sajnáltam, hogy vége lett. Olyan volt, mint egy több részes, szilveszteri Best of Kultúrház, werkfilmmel – és persze bakikkal – együtt.
A vége felé a lakásáról, tárgyakkal zsúfolt (ezt persze ő másképp mondaná) lakásáról vall s ekkor jutott eszembe – talán kissé szentimentális lesz, de szinte meghatódtam magamtól, hogy nekem tetszett ez a könyv –, Winkler saját otthonának emléktárgyai közt, az életéről tartott nekünk afféle árverést, miféle emlék fűzi ehhez a szőnyeghez Mexikóból, vagy éppen ahhoz a nehezen beszerzett autentikus népi, nem pedig turistáknak, Made in China cseréptálhoz, Itáliából, stb. Törékeny, becses emlékek kerültek a képzeletbeli kalapács alá, szerencsére licitálnunk nem kell - illetve mégis: nem ráígérnünk kell, csak magunknak is hasonlóan fontos emlékeket előszedni és nem elfelejteni, talán.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)