Polcz Alaine: Nem trappolok tovább - naplójegyzetek, 2006-2007
vál. és összeáll. Ablonczy Anna
Jelenkor, 2008.
„Abban a pillanatban, amikor elhatároztam, hogy nem küzdök tovább az életért, a rémálmaim elmaradtak (...)”
Mészöly Miklós özvegyének a számos halálról szóló könyve után ez most a saját haláláról szól – és persze a férjééről. Intim, de hát mit takargassunk a halálban? Még azt is megírja, hogy Miklósának nem kellett már lefogni a szemét, máskor Nemes Nagy Ágnes utolsó napjairól ír, megint máskor egy ismerősénél az áll felkötését részletezi.
Szocializálódni a halállal – ez a kulcsmotívum, a sok magánéleti szenvedés csak kellék, ez az igazi üzenete a könyvnek, ennek a halálnaplónak (pl. többször visszatér a mindkét mellében talált rákra), van már, amikor a kőszoborként őrt álló tabuk egyszer csak elgomolyognak a semmibe, elillannak, mint a hűlő tea gőze, amikor már nincsenek titkok és nincsenek prüdériák, magánélet helyett csak a közös halálélmény van.
Útikönyv ez a napló, a messzi, titokzatos Tibetnél, Nipponnál, még Tűzföldnél vagy Új-Zélandnál is messzebb vezető útikalauz, amilyenre (mert ne túlozzunk: nem épp erre - de ilyenre) mindenkinek szüksége lesz egyszer, persze útikönyvet az ember általában csak közvetlenül az utazás előtt vesz, akkor is megnézi, jó árban van-e, akadnak-e benne jó térképek, netán kivágható bónuszok egy-egy lokálba... hát ez nem ilyen könyv. (Bár a búcsúcédulák ideje még lehet hogy újra eljön.)
Ajándékba sem adunk ilyet, kivéve két esetben: vagy adósságunk van valakivel szemben, és azt kívánva, hogy pusztuljon mielőbb, elmormolt átkok kíséretében adjuk át... vagy éppen annak szánjuk, aki már úton van, és akivel szemben már nincs mellébeszélés, de nincs magyarázkodás sem – az ajándék már maga üzenet: veled tarunk, amíg lehet - "vagy mig az égi és ninivei hatalmak engedik".
De az a legjobb, ha a Polcz Alaine-könyvek már a házikönyvtár része, ha ezek közt szocializálódunk, lefordítva: ha nem csak zombis filmekben látunk halottakat, hanem a ravatalozókban is, minden halottunktól elbúcsúzunk – mert azok kísértenek igazán, akiktől személyes búcsú nélkül köszönünk el. Az lenne a jó, hogy mikor a kamasz tilosban jár a könyvtárszobában (ez ám a szocializálódás!), nem csak Zolákat rejt el a ruhája alá, vagy valami frissebbet és exluzívabb felnőttirodalmat, de ilyesmin is fennakad...
A halál után nem a (képzelt vagy tényleges) halotti maszkunk negatívjai vagyunk, remélhetőleg több annál. Életünk során olyan halvány lenyomatot hagyunk hátra, mint egyes kőszéndarabokban a földtörténeti korok fáinak a levelei. Halványuló emlékekben élünk tovább, az persze már részben lutri, hogy kiknek az emlékeiben...
No de már a könyvről is illene szólnom valamicskét.
„Újraolvasom Miklós írásait, és egyre jobban értem, hogy azt az utat, amit most én teszek meg, ő réges-régen megtette a hittel kapcsolatban: az istenkép tagadásával – de valami hit mégis megmaradt.”
Amikor az unokája (?) megveszi és hazaviszi a koporsóját, és és ők kicsomagolják, kipróbálják, sőt később egy vendég kisgyermeke is beleült és játszott benne... az kissé hátborzongató, de végül is miért ne?
„Sajgó Szabolcs mondja, hogy a jezsuitáknál kötelező egy évig a koporsóban aludni.”
Még a könyv elején járok, de már fájdalomcsillapítókon – morfiumon – él, mikor ezeket írja. Már „a takaró érintése is fájt.”
Nehéz dolga lesz a bloggernek, nem véletlenül irkálta tele a poszt elejét, tudta előre, hogy belé fagy majd a szó.
Néha meg rosszul érzi magát, máskor meg röhög – mert Alaine néni igazán hunoros, pl. amikor - az egyébként gyakran említett – Gábor a kórházi folyosón egy Végtag feliratú tartályban találja meg az traumatológiai osztály tea- és kiskanálkészletét.
Aztán jön a kínok enumerációja, gyakorlatilag már majdnem minden szerve tönkrement, közben még három kéziraton dolgozgat, áttétjeire még egy combnyaktörést is beszerez, nem sikerül a műtét, megjárja az országot; lesz egypár keresetlen szava a székesfehérvári kórház bunkó nővéreihez; meg a temetőmaffiához is, a kritika lendületében még Németh Lászlóékat is megszólja puccos márvány sírkövük miatt.
Egyre nehezebb, egyre meghatóbb és egyre gyönyörűbb a könyv.
"Néha a kozmoszba úgy belesimulok...”
Ezek az utolsó szavai a könyvben. Nádas Péter és Ablonczy Anna veszik át a szót.
A hátsó borítón: Hollós László fotója
"A legszebb pár voltak, akiket valaha láttam" - Örkény István
*
És új rovatom – melyből polcos játék is lesz a molyon - , az eddigi „Rokon könyvek” mellé mostantól az „Őt ajánlja ez a könyv”.
Gyakran idézi, és a témájával is rokon: ez pedig Nádas Péter Nincs mennyezet, nincs födém c. interjúkötete.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)