(Még akkor is, ha belehalni nem csak 'petite mort'...)
Steve Crawshaw, John Jackson: Civil bátorság - a hatalom nélküliek hatalma
[Small acts of resistance, 2010] Václav Havel előszavával; ford. Igaz Katalin
HVG Kv., 2011.
[3 és fél hasáb a Blikk 'Hogyisvolt' rovatában]
„Az egyetlen, amire a gonosznak szükség van ahhoz, hogy győzelmet arasson, az az, hogy a jók nem tesznek semmit.”
(Edmund Burke)
A „stáblistáról”: az első bojkott (és az ír fehérrépa); az uruguay-i dilemma: a focit tiltsák be, vagy a himnuszt? (végül egyiket sem, de a nagy morfondírozásban egyszer csak vége lett a rezsimnek); a lengyel hiánygazdaságban ingyen osztogatott vécépapír és intimbetét...; a rendszer mellett szervezett felvonulás, a titkosrendőrség max. 8 órás munkaidejéért...
Nem mellesleg megannyi ötletet receptet kínál a ma „lázadóinak” – már annak, aki nem elégszik meg a sokszor nevetséges Csilliárdnyian a blabla… a Facebookon – féle oldalakkal, és a gittrágás helyett legalább egy polgári engedetlenségi performance-ból is kivennék a részüket: így olvashatsz itt lengyelekről, akik babakocsiban sétáltatták a tévéiket, vagy chileiekről, akik nyilvánosan mosták a nemzeti zászlót… mind-mind a karhatalom által kifogásolhatatlan civil truváj.
Sajnos összemos (pardon, egy szintre emel) „kisszínes” kategóriába tartozó hírforgácsokat jelentősebb történelmi eseményekkel, ilyenkor főleg a szerzőpáros futball iránti rajongása nyilvánulhat meg, szóval ez akár el is fogadható), ilyen pl. amikor a polgárháború dúlta Elefántcsontpart lélekben újra egyesül egy focimeccs erejéig, vagy ahogy Nelson Mandela a rögbivel próbálta összeboronálni a még mindig két külön világban élő Dél-Afrikát:
Sajnos csak népmesei szintem mesél a történelemről, csak a felszínt karcolgatja, naivabb olvasókkal talán még azt is képes elhitetni, hogy egyes kis vagány csoportok buktattak meg diktatúrákat bátor kiállásukkal – sőt megkérdőjelezem a felkészültségüket is, néha mintha nem értették volna forrásaikat sem, vagy nagyon durván félrebeszélnek, pl. amikor az Otpor elfogott tagjai szerintük a kínzások alatt is csak kinevették kínzóikat, csak mert találtak egy emlékiratot, ami a karhatalom kinevetéséről beszél, a valóságban nem sokan voltak a világtörténelemben, akik röhögcséltek volna, miközben verik őket. Ilyenkor a szerzőpáros nem tűnik hitelesebbnek, mint a már szlogenné vált „brit tudósok felfedezték...”-viccek.
Pedig a történelem inkább arra bizonyíték, hogy a hősök, legalábbis akiket az utókor annak nevez, inkább csak úgy voltak bátrak, már elnézést, mint a (nem bátor, csak) vak lovak, és sok névtelen hős fekszik a temetőkben, akiknek nem jegyzik a nevét, mert hiába ugráltak. Hős és balek közt gyakran csak az utókor tesz különbséget. (Például Táncsicsnál nagyobb és undorítóbb balek nem sok volt a magyar történelemben.)
Ezek az egyéni bátorságok ritkán eredői egy rendszerváltozásnak, talán inkább csak jelzésértékűek, hogy éppen ott és akkor meddig lehet elmenni a hatalommal szemben. Persze a média (főleg a net) erejét nem lehet lebecsülni, mely kiszámíthatatlanná tehet akár titkosszolgálati akciókból eredő, majd esetlegesen egészen más irányba forduló népmegmozdulásokat. (Egyszer talán az is kiderül, hogy az elmúlt esztendő „arab tavaszának” melyek voltak a tényleges mozgatórugói.)
Mégis dicséretes, ahogy megemlékezik a névtelen tömegekről, azokról, akik személyes életüket, vagy akár csak kényelmüket tették kockára bármiféle elnyomó rendszer megdöntése céljából, kiemelkedik és a történetírásban egyszer remélem egész fejezetet kapó szudáni nők Arisztophanészt megidéző akciója: nincs szex, amíg a férjek háborúznak... (Aztán lettek követői világszerte, pl. Kolumbiában az „összezárt lábak sztrájkja"). Persze a háttérben biztos más erők is hatottak, hogy béke lett Szudánban, de példátlan bátorság kellett hozzá.
(Lysistrate frei nach Aristophanes - Sommertheater auf dem Klosterplatz)
Egyes fejezetek nem is értem, hogy kerültek be a kötetbe, egy másik sztori ordítóan rövid, így magában csak félrevezető (pl. Soros ingyen fénymásolói a rendszerváltás hajnalán). Persze azért meglepetéssel is szolgál a kötet. Számomra újdonság volt egy másik, bár nem éppen szexista témájú békés nősztrájk a náci Berlinből: eszerint 1943-ban több száz német (árja) nő sikerrel tüntetett zsidó férjük deportálása ellen a Rosentrasse-i gyűjtőhelynél, sokukat végül hazaengedte az SS (!), ami azért példátlannak mondható a Harmadik Birodalom jól ismert körülményei közt... (Ld. bővebben Nathan Stoltzfus: Resisantence of The Heart)
De éppily meglepő az izraeli „seruvnikok” (seruv = megtagad), a zsidó hadsereg parancsmegadóinak esete is: akik a palesztinok elleni terrorcselekményeket látva megtagadták a tűzparancsot és ennek feletteseinek írt üzenetben hangot is adtak – sokukat be is börtönözték.
Tárgyal nem eléggé ismert-elismert hírszerzőket is, pl. a német diplomata, Fritz Kolbe történetét is, vagy a már azóta megfilmesített Katherine Gun hírszerző esetét, aki nem volt kapható törvénytelenségekre az iraki háborús nyomás alatt sem. Vagy Joseph Darbyét, aki katonaként felfedte a guantanamói börtön mocsokságait, cserébe Rumsfeld megnevezte őt, ami miatt leszerelése után szinte rejtőzve kellett tovább élnie a háborús pszichózisban dagonyázó Amerikában.
Egy hasonló történet: Fair game
Amerikai szerzőkhöz méltóan a cukros fánk mázától ragacsos a kötet, nem történelem az, inkább csak junk food history, a Happy meal books bestsellerlistáról, a kerek és boldog csattanókkal szemben érdemes kissé kiábrándultabban realistábban nézni az egészet, szeretnék emlékeztetni pl. a világ első blogger szabadságharcosából Tunézia egyik miniszerhelyettesévé lett Slim Amamou sorsára: alig pár hónap után ő maga mondott le, mert a rendszer lényegében mit sem változott...
Sosem tanulunk belőle, pedig a történelem unalomig ismétli önmagát: már 1848-ban is hiába zengedezte mindenki a sajtó szabadságáét, amint hatalomra kerültek Batthyányék, új sajtótörvényük értelmében egy vagyon kellett lapalapításnál a kaucióhoz: "Szemere, hogy a radikális sajtó terjedését megakadályozza, – s valószínűleg azért is, hogy a kormány erejét éreztesse a márciusiakkal – olyan sajtótörvényt dolgozott ki, amely a helytartótanács rendeleténél is reakciósabb volt, s nagyobb kaucióhoz kötötte a lapalapítást, mint a régi törvények." (Fekete Sándor: A márciusi fiatalok)
Akit még érdekel: magyar vonatkozása elég kevés van a könyvben vázolt történeteknek, persze ez t nem is várható el tőlük (amúgy elég mélyen merítettek a 20. század történetéből), a már említett Soros György mellett szó esik Wallenbergről és a méltatlanul kevéssé ismert Carl Lutzról – nála merészebb embermentő nem sok akadt a Reichben, s mégis csak letolás várta őt a háború után (épp hogy büntetést nem kapott a nyakába a diplomata), sőt már közben is: London pl. megfedte, amiért túl sok (!) zsidót ment meg, amivel csak nehezíti a a brit bevándorláspolitikai helyzetet...
![olvastam még [201801]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/1ebdc6931b84b14c6b1fa811e379f754_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)