Mályusz Elemér: A magyar történetírás története
Attraktor, [1942] 2008.
[3 moszkauer galíciáner]
"A XX. századi magyar történettudomány elfeledett munkáit bemutató sorozat legújabb kötete a középkori magyar történelem egyik legkiválóbb ismerőjének, az iskolateremtő Mályusz Elemérnek a munkája, melyben kifejti nézeteit a történelem kutatásáról, oktatásáról, a tudományos életben elfoglalt helyéről stb. A kötet első megjelenésekor – 1942-ben – is komoly vihart kavart, a kor legkiválóbb történészei foglaltak állást az írással kapcsolatban. Az elmúlt hatvan év sajnos mit sem fakított aktualitásából, a felvetett kérdések máig időszerűek - ha ugyan nem időszerűbbek... "
(fülszöveg)
A neves középkorász kötetét a Bólyai Akadémia jelentette meg 1942-ben, de egyes fejezetei már ez előző évtől folyamatosan jelentek meg az Egyedül vagyunk c. lapban. (Hmm. Ez a szélsőjobb lap "intézte el" pl., hogy Rejtő Jenő munkatáborba kerüljön...) Ezekre a cikkekre reagált harcias stílusban egy történészkolléga, Deér József, az ő cikke a kötet végén olvasható. Az olvasó azonnal egy Mályusz – Deér duellumba csöppen, de fura mód mindjárt a kritikára adott válasszal kezdhetünk, szóval érdemes mangaként - hátulról - elkezdeni az olvasását.
"A két világháború közötti magyar történetírás [Szekfű mellett - pável] másik kiemelkedő alakja Mályusz Elemér, Szekfű iskolájának legszangvinikusabb ellenfele, a népiségtörténet atyja volt. A Mályusz által kidolgozott népiségtörténeti program alapvetően a dualizmus időszakának népies-realista iskolájából (Pesty Frigyes, Révész Imre, Szabó Károly, Tagányi Károly), valamint a H. Aubin, E. Keyser, O. Hoetzsch, O. Brunner, R. Kötzschke által képviselt német „Volkstumskunde”-ból táplálkozott. Mályusz népiségtörténeti programjának is voltak politikai indítékai. Úgy gondolta, hogy a Trianon utáni megváltozott helyzetben a magyar történettudomány legfontosabb feladata a népi gondolat, a népi nemzetfogalom érvényesítése, amelyben benne foglaltatott a szomszédos utódállamokban rekedt magyarság kulturális-szellemi összetartozás-érzésének felkeltése, megőrzése is, amit Mályusz a magyar „néptalaj” és „kultúrtalaj” változásainak történeti vizsgálatától remélt. Hozzá kell tenni azonban, hogy Mályusz irányzata egyfajta modernizációt is jelenthetett a történetíráson belül, tekintve, hogy a népiségtörténeti programban az egész európai, sőt az amerikai történetírás által megfogalmazott új paradigmából is találhatók párhuzamok. Így mindenekelőtt a rokon tudományokkal (néprajz, földrajz, nyelvészet, statisztika, antropológia, régészet, szociológia) történő kooperáció, új, tömeges jellegű, alkalmasint nem írásos vagy nem okleveles (nem irodalmi) forrásoknak (anyakönyvek, urbáriumok, periratok, dűlő- és személynevek, városalaprajzok, térképek) a történetírásba való bevonása, grafikonok szerkesztésének igénye vagy az ún. földrajzi szemlélet, amely történetileg-földrajzilag szervesen létrejött egységek, kisebb közösségek történetére irányította a figyelmet – szinte már a mai divatműfaj, a történeti antropológia „Montaillou” szemléletének jegyében.
Mályusz történetírói ouvre-je a népiségtörténeten kívül egyéb területekre is kiterjedt. Alapvetőnek számítanak társadalom- és kormányzattörténeti kutatásai, amelyek keretében az egész (szinte saját koráig tartó) magyar tásadalomfejlődésre átfogó, alapvetően Szekfű-ellenes koncepciót fogalmazott meg. Ennek középpontjában a köznemesség története áll, tekintve, hogy Mályusz szerint az idegen, német eredetű és arisztokratikus kormányzatú városi polgárság nálunk nem játszhatta el a nyugat-európai „tiers état” szerepét. A magyar köznemességnek azonban mindig volt egy elit felső rétege, amely európai látókörének birtokában hajtóereje lehetett az modernizációs törekvéseknek. Ezt bizonyítják pl. az 1790/91. évi országgyűlés által kiküldött regnicoláris bizottságok munkálatai. Mályusz egyház- és szellemtörténeti kutatásai során megvédte a protestantizmust (szintén a katolikus Szekfűvel szemben); szerinte a protestantizmus nem felülről terjesztett mozgalom volt, hanem az egész középkori egyházi társadalom elvilágiasodása, s így annak megújulási igénye készítette elő"
(Magyarország a XX. században, főszerk. Kollega Tarsoly István, I.-V., 1996-1998)
Bizony csalódás ez a része is, már nem is nevezném esszének, egynehány érdemleges ötlet, felvetés akad ugyan a kor felsőoktatásáról, a történelem oktatásásáról, de pamflet inkább, történészhez méltatlan módon használja a korcs szót és nem kicsit zsidózás, amikor a tarnopoli bölcsőt emlegeti azoknál, akik belebeszélnek az ország sorsába... (p15-16.)
Nem szeretem a mai sajtó hivatásos, nácivadász vijjogóit sem, de saját idejében (1941-1942) olvasni ezeket a sorokat, melyekben az olasz és német népi nemzetfogalom példáját irigyli és szinte bekezdésenként galíciánerezik egyet - hát a diákjai helyében nekem enyhén szólva is aggódhatnékom támadt volna. Ma olvasni: szánalmas.
![olvastam még [201710]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/049f9e6954ce70f37ff3784aeb0097a6_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)