Popper Gábor: Képzeld, apu
Apám, emlékeim
Saxum K., 2011.
[3 és fél hosszúlépés]
Kissé becsapós könyv, mert az ilyen olyan fanok, esetünkben Popper-fanok általában nem figyelnek oda pontosan a címre: ez pedig korrekt, nem ígéri, hogy Popperről szól a kötet, hanem hozzá – bár a könyvben valahol azt hazudja állítja, „zömmel róla szól” -, szóval a cím a pontos: saját magáról szól, legalábbis nagyrészt, de akkor meg miért adja ki a Popper-életműből élő kiadó? Na mindegy, nem az én gondom.
P. Gábor PP számos házassága közül az elsőből származó egyetlen gyereke, és felnőtt koráig, talán éppen e könyv megírásáig viaskodott azzal, hogy ne „a Popperpéter fia” legyen, hanem önmaga, P. Gábor. Talán ezért is írta ez az álinterjúkötetet – ugyanis önmagának feltett kérdésekre válaszol „több ülésben”, ami helyenként kissé viccessé teszi, ahogy „saját maga alá kérdez”, néha pedig ismétli magát, ami azt jelzi, riportert játszott csak, szerkesztőt már nem, valahol mégis érdekes szöveg.
Apa, kép
(Popper Péter, 1933-2010)
Másik előnye, hogy aránylag rövid terjedelmű, hamar abszolválható, már ha nem a nagy (bár tekintetbe véve az apa és a fiú testmagasságát, inkább a kis) Popperről akarunk szaftos pletykákat. Mert persze bír ilyenekkel a fiú, de direkt nem fecsegi ki ezeket, a legintimebb, amit PP magánéletéről megtudunk, az valami nagy, viharos románc az ő kiskorából egy meg nem nevezett szolnoki színésznővel...
Vasárnapi apuka volt PP, írja, annak is ritkán látott, gyakran lemondta vagy átetette e ritka alkalmakat is, de tisztességes, és hagyta, hogy jobban is megismerje őt – tehát mégis adott apaképet a fiának, ami azért nem kis dolog és erre PG is vigyázott, mikor - szintén elvált apaként – saját fiaival találkozhatott.
Szerencsére nem szent az apja előtte, pl. mindjárt a kötet elején "leleplezi" PP egy súlyos tévedését. Apja anno meg is írta és még tévében is előadta, hogy Gábor fia (mondta ő) valami zsidóellenes csoport vezetője volt az általános isiben, pedig a történet "hőse" nem is a saját fia volt... Fia itt teszi helyre: összekeverte őt egy osztálytársával, ami azért egészen nagy ciki. Még akkor is, ha csak simán elfeledte, hogy is történt. A recenzens itt úgy véli - visszaemlékezve bohó és zöldfülű bölcsész korára, amikor be-belógott az Izabella utcába Popper előadásaira -, a nagy mesélő bizony képes lehetett eladni a fiát egy jó sztoriért - melyek az ő esetében inkább zsidó-buddhista példabeszédek voltak, egy kis keresztény szinkretizmussal.
A könyv, két szervetlenül beleillesztett saját elbeszélésen kívül, gyakorlatilag egy normál magyar férfi életútja, bár egy nem nem teljesen átlagos (kevesen lehettek protokollosok az „átkosban” - persze ez nem az ő szóhasználata (van egy kis Kádár-kor nosztalgiája), mégis tipikusnak mondható kádár-passió: barátok, szerelmek, kutyák, munkahelyek és a nagybetűs, hosszan fejtegetett Boldogtalanság - szinte vényre: államilag támogatva, olcsón.
Ha azt nézzük, mennyi adhat az olvasónak: nem sokat. Olyan alapigazságokat mond ki, amire minden értelmes ember ráébred élete során (bár lehet, hogy a PP-életművet falók rászorulnak ezekre). Sem mesélőkedve, sem stílusa nem mérhető apjáéhoz, én pénzt nem adnék érte (sok már könyvért sem), de egyszer kellemes olvasmány volt. Mintha csak belehallgattam volna egy nagy életmesébe egy nagyfröccs és a söntéspult felett.
"a Popper fia" -
volt könytáros, protokollos, vendéglátós, mostanában pedagógus.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)