Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt
[Hundraåringen som klev ut genom fönstret och försvann, 2009] ford. Kúnos László
Athenaeum, 2011.
[7 feles, ami éppen 3 és fél * ]
Kibaszott nagy csalódás. Tele a fa spájz a kiadók túlzásaival, mondjuk ki: hazugságival, ez pl.
egyenesen "az év legviccesebb könyve" lett, már februárban. Humor nyomokban, legalábbis a terjedelemhez (413.o.) képest. Mert együgyű. Lehetett volna akár 4* is a molyon, de maga a kiadó hazug marketingje lózungja vette el a jókedvem. Pontosabban a nagy hírverés utáni csalódás. Egyáltalán nem az a frenetikus, sziporkázó, letehetetlen szuperregény, mit ahogy azt a borító gőzerővel próbálja lenyomni a pupillánkon.
Hősünket valóban egyfajta svejki dementia és Forrest Gumphoz méltó jámbor jóindulat jellemzi, amiknek hála felforgatja az egész 20. századot, pontosabban: az ő segedelmével fordul úgy - vagy akad el éppen - a történelem szekere, ahogy az immár meg van írva a történelemben.
Amúgy rengeteg az eltérés az említett jámbor hülyékkel szemben: Svejk még a Monarchia káplárjaival vívja örök vesztes csatáit, hősünket, Allent már a skandináv eugenika teríti le időlegesen. Svejket ugye mégsem herélték ki, szóval ez itt kissé borúsabb, cserébe a humora sem oly áradó, inkább csak cseperészik, ráadásul olyan monoton, egy kaptafára készült humorral, mintha ennek a cseperészésnek a puszta fejtetőd lenne a végállomása, leszíjazott állapotban (ismert kínzástechnika, csoda hogy kalandjai során nem élvezte Allan).
Mint egy gyenge Rejtő. Öregek otthonába való. Ennyi göcögés még nem okoz aritmiát.
J. J.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)