Kornis Mihály - Révai Gábor: Hol voltam, hol nem voltam
Pozsony: Kalligram ; Budapest: Pesti Kalligram, 2011
„A háború után kiadott Magyar Golgota Füzetekből tanultam olvasni.”
(p196.)
[4 előző énünk, még ebben az életben]
Aztán egyszer csak, 1949 májusától, lett. A Rajk-per idején születik, bele a sűrűjébe egy katyvasz és undorító kornak, amely, poszt korszakaival együtt, és erről hosszan beszél, máig tartóan tette neurotikussá az országot. (Ez ügyben - már a hisztériáról szólván - önkritikus megjegyzései is lesznek, ezért saját ezirányúimat takarékra csavartam.)
Családtörténete, de az ő élete is, telis-tele a magyar sors perverz jelenetivel. Buktatókkal, csapdákkal, ha úgy tetszik. Rengeteg gyász, keserűség árnyékolja be ezt az emlékezésfolyamot, természetszerűleg, hogy ezzel a magyar, illetőleg közös (legalábbis visszaemlékezve, már ha visszaemlékszünk és közösnek érezzük ezt a sorsot, mindenképpen „közös”) a k-európai sorsra utaljunk, és nem szeretnénk a posztban ezt a fekete tónust gyakran kiemelni, ezért előre mondom, a könyvet nem fogom hangulathűen bemutatni, de hát hová is párolhatnám tovább egy keserű családregény esszenciáját? Mintha fekete cseresznye pálinkából főznék fekete pálinkát, olyan erről posztolni.
(Marton Szilvia fényképei az író Facebook-oldaláról)
Színésznői pályáján egykor ígéretes s 1945 után újabb színpadra lépésben bízó édesanyját Major Tamás penderítette ki végleg a pályáról, szó szerint „burzsuj szépségnek” nevezve őt. Később az ő lánykori nevét vette fel íróként, anyja második férje, K.M. apja Kertész István volt, igaz, ezt sem viselték sokáig, ezt még nagyapja vette fel, amint Kalocsáról a millenniumi Budapestre érkezett. (Kurucinfóéknál mekkora reveláció lesz ez, hogy ő is Kertész!)
A család hányattatásai jóval korább kezdődtek, már a numerus clausussal. „A szüleim egész életét a nürnbergi törvények árnyékolták be. Ezt később osztálykülönbségnek hívták.” (p21.) Még ha történetileg nem is pontos a hazai kirekesztő jogszabályokat nürnberginek nevezni (gondolom csak jelképesen mondta), az figyelemreméltó a szóhasználatában (üzenem kuruczék "recenzensének"), hogy gyakran párhuzamba állítja a náci/szélsőjobb és kommunista!szocialista bűnöket. A végletek összeérnek...
"Kornisban a kezdetektől ott az Adyt idéző ("Szeretném magam megmutatni. [...] Szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié") vágy, amelyről ez az interjúszerkezetben formát talált, vallomásos, önéletrajzi kötet is számot vet. Az elbeszélt történet egyszerre ihletetten személyes és Magyarország elmúlt hatvan évét átölelő. Kornis a klasszikus "dramaturgiát" betartva mondja végig az életét, a gyerekkortól a kóstolódó ifjúságon át jut el felnőtt kora nagy küzdelmeihez. Az identitáskeresés útvesztőiben szegődhetünk a szerző útitársává, amelynek során a zsidóság, az íróság, a politikai szerepvállalás és véleménynyilvánítás, a vallás, a keresett és megtalált hit alapvető, a 20. században minden jelentős gondolkodót és alkotót húsba vágóan érintő kérdéseivel szembesülünk, de úgy, hogy a felvetett kétségek, vívódások és tépelődések az olvasót saját életének nehézségeivel és dilemmáival léptetik dialógusba. Kornis honismereti gyűjteményünk megkerülhetetlen darabja."
(Jánossy Lajos, fidelio.hu)
művei a molyon
"Atlétában Mészöly,
bajuszban a megboldogult Határ Győző,
cabrióban Földényi Laci,
de rollerben mégis a Kornis a legjobb.
Már az óvodában is mindig elvették tőle gonosz kis társai. És amíg ő bömbölt keservesen, körbe adták.(...)
G. szól be, te, Péter, azt írja a Nők Lapja, Hogy Kornis Mityu holnap átszáll Budapest fölött.
Repülővel?
Azt írják, kurziválva!, rollerrel. Megtalálta a lelkében, tárgyiasította, és most megbocsát mindenkinek, aki látni fogja őt a szürke, antiszemita Budapest fölött."
Azt sem látom még át tulajdonképpen, milyen író Kornis, ahhoz kevéssé ismerem a műveit, de beszélni azt jól tud (legalábbis szeret, ez látszik a médiaszereplésiből is), és van is miről: a szenilis nagyapáról, aki néha elfelejtette őt oviba vinni, hogy hogy apja egy viccen nevetve kapta meg utolsó, végzetes infarktusát, vagy: Örkénynek a halála előtti, pártfogó, baráti, biztató telefonhívásáról.
Szemérmetlenül, döbbenetesen őszinte, olyan mértékben vetkezik le előttünk, hogy a borítóra egy szőrös férfifenék is kerülhetett volna, valami gőzfürdőből, egy szál törülközővel, ezzel csupán azzal a pőre magamutogatásra utalok, mit művel magával Kornis. Szégyentelen, gátlástalan – ezek a szavak, ha belegondolunk, nem negatív jegyek, sőt dicséretreméltó, bátor tettek lehetnek, és Kornis itt szégyentelenül, gátlástalanul vall legintimebb érzéseiről, emlékeiről, a tapintatot csak másokkal szemben gyakorolja, pl. meg nem nevezve élete legintimebb, de nem közszereplő barátait (bár pl. a Kozmutza Flóra- és Erdei Ferenc-tanítványból lett neves pszichoterapeuta asszony - aki megmentette az életét, cserébe később Kornis kísérte el őt a halálig - egyik plátói szerelme talán könnyen lenyomozható a neten, de minek, így szép.)
Pucér és önfeledt, mint Escher Károly képén a fürdő bankigazgató (1938)
- via facse
A hosszas feltárulkozásból hol egy máig fel nem nőtt, szinte gyermetegen naiv és anyja szoknyáján csücsülő óriáscsecsemő, máskor meg egy megkeseredett, dühös aggastyán képe bontakozik ki – de mindvégig roppant szórakoztató olvasmányos, még ha éppen csóválja is közben a fejét az ember. Máskor meg jegyzetpapír után kapdos, annyi anekdota, pletyka, apró hírmorzsa pottyan el a sztorik közt.
Petri, az útitárs
Lehetetlen sorra venni és idecitálni a kollégákról mesélt benyomásokat, sztorikat, tehát csak egy névsor, akikről hosszabban, többször megemlékezik: Petri, Nádas, Esterházy, Kertész Imre, Gáli József, Csurka, Zsámbéki, Bence György, Bereményi – a szamizdat elő- és utótörténete, valamint az egész Kádár kori irodalompolitika és kiadói-irodalmi-színházi élet, annak felső (Illés Béla) és alsó rétegeiből egyaránt kapunk portréknak beillő emlékeket.
KM & EP
Kevésbé visszafogott, amikor a politika kerül terítékre, megfigyelhető, számára csak kádárizmus, antallizmus és orbánizmus létezik, mint „éra”, mintha a köztes időszakokban nem is tartózkodott volna Magyarországon – pedig Berlinben csak egy-két évet töltött. Nem bírja visszafogni magát, az irtózat és iszonyat szavakkal ecseteli már azt is, mikor egykori tanítványai a színművészetiről, Káel Csaba és Wermer András kerülnek elő, előbbivel - ez is legalább akkora sorsfintor, mint mikor ő rendezte volna Csurkát a Kádár-érában, aztán mégsem -, persze előbbiekkel is elváltak útjaik, és mivel író, azt is megmagyarázza szépen, miért nem fogott kezet Káellel, amikor már mint „ezüsthajós nábobbal” futott össze vele az utcán. („Meg akartam előzni a bukásom” stb. - 204p. - Hát aligha lesz mostanában Kornis-premier a Müpában... :O)
Mire a könyv végére érünk, ez az undor már érthető nála, de egyre unalmasabb – ahogy az hömpölygő irtózata mindennel szemben, ami jobbos (egy ide illő elszólása szerint ami modern, csak balos lehet), nála ez az eredendő rossz, van ilyen, az ember kíváncsi sem lesz az okára, talán a sok évnyi pszichoanalízisben erre már nem jutott idő (hát mégsem bírtam ki szurkálódás nélkül.)
Hiába a kötet számtalan gyönyörűnél gyönyörűbb okfejtése, vissazemlékezése a nepfelkeltékről a Várban, az éppen olvasott zsidó és keresztény filozófusokról, írókról - ezek az előbb tárgyaltak bizony nem adnak sokat hozzá az interjúkötet értékéhez. Sajnos beleégett ebbe a keserű prófétai szerepbe, legalábbis verbálian - pedig mindenki jobban jár, ha aki író megírja ezt, nem csak kibeszéli, lásd pl. Spirót.
(via facebook)
Zárásul, az apróbb hibákról:
Nem akarom kétségbe vonni széles körű műveltségét, de a nagy beszélgetések svungja néha úgy elragadja, hogy mond kisebb butaságokat is, pl. hogy Hamvas raktárosnak úgy „jelentkezett” Inotán (p62.) - és nem ironizál, komolyan mondta, mintha Hamvas remetemagányra vágyott volna egy erőmű építése mellett... (Valójában - úgy tudni -, B-listázták). A beszélgetőpartner, aki szerencsére épp elég visszafogottan van jelen a kötetben, sajnos átugorja ezeket - máskor viszont lelkiismeretesen lábjegyzeteli ki a Kornis által ép említettek nevét.
Egy másik, amit feljegyeztem, magában is elég döbbenetes volt, nemhogy tőle hallani: eszerint - így hallotta ő - a náci lágerekben az elmagyarosodott, 'tréfli zsidókat” kiközösítétték, sőt meg alkalmanként is verték a zsidók... (p63.) Mondjuk Kornis jóval több lágerirodalmat olvasott, mint én - lásd a mottót...
Szeret beszélni: egyéb interjúk a honlapján.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)