Bíró Judit - Csepeli György: Kis emberhatározó
ill. Szunyoghy Viktória
Kossuth, 2012.
[3 és fél majomharapás]
Kispolgár
Tömegben érzi jól magát, (…) Ő a kollektív individuum. (...) Egyetlen félelme van: hogy nehogy különbözzön.
Őrült
Az őrület nem egyéb, mint egyetlen ember vállalkozása ugyanarra a feladatra, melyre egész társadalmak szakosodtak. (…) Az őrületnél nincs emberibb megnyilvánulás, de a többiek ezt kiközösítéssel, megbélyegzéssel büntetik. (...)
Az ember, ugye, tollatlan, kétlábú állat. Ezért hempergeti néha embertársait tollba, vagy ereszkedik áll mások elé négykézlábra (e szóhasználat is milyen kifejező! „négykézláb”, „négykézlábra áll”: azért néha még őszinték vagyunk magunkkal szemben.)
Jelen esetben két szociológus kapott szárnyra ragadt tollat, hogy a kicsit másképp vegyék szemügyre az embert – kissé más szemszögből, jobban megforgatva, alá is nézve, meg beléje, a tudós távolságtartásával és mégis, a humor síkosítójával.
Szóval kihozzák belőled az állatot.
Nem afféle totemállatot varázsolnak eléd, mint Harry Potter elé, nem holmi állatjegyet vagy óvodai jelet keresnek vissza neked (nem csak állatot: ásványt, fűt-fát stb). Szókimondók, kegyetlenek (lásd pl. Penészvirág, Takony; Tapló, Percember, Nyomorult, Lekvár, Féreg, Amőba, Hernyó stb.), és ahogy túl komolyan veszik a tudományos bevezetőt, úgy nem ismernek a humorban sem túl tréfát. És néha eléggé zavarosak, erőltetettek. Ami sikerül néha Csányinak, Parti Nagynak, nem sikerülhet mindenkinek... Igen, ezzel is arra utalok: ez egy álcázott magyarság-karakterológia, több elszólásból is kiderül (Magyarország többszöri említése, vagy Szabó Dezső felbukkanása a Görény alatt...) Nem egy lesújtó profil esetében köszön vissza Csepeli hányásszerű publicisztikai, közírói stílusa, mellyel (sokszor joggal, sokszor elmebeteg módjára) a neki nem tetsző dimenziókkal viaskodik, mint őrült, magányos lovag. Erre amúgy van egy jó definíció az „Őrült”-nél.)
E posztmodern Linné-kötet szerint nemhogy átlagember nincs („Átlagember” - „létezése empirikusan nem bizonyított – p34.), talán ember sem, legalábbis nincs semmi, ami emberi lenne. Angyalok vannak és állatok, meg pár köztes állapot még valahol a Sas és a Takony között.
Humora nem frenetikus, nem is kedves vagy intelligens, maró irónia inkább, már ha éppen sikerült... Sokkal jobb írások azok, ahol nem a humorral operál, hanem bölcs emberi hangon szól a végletekről, ilyen kis remek írás pl. az Őrült, vagy az Angyal. De a vége felé már untam.
Bárhol ismersz magadra a kötetben, nem fogsz örülni. Hmm, talán ezért írtak magukról a kötet végén saját magukról is profilt a szerzők? (Egyikük esetében nem is kicsit pöffeszkedőt - csak hogy finoman hangot adjak az egyik szerző iránti ellenszenvemnek is.)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)