John Lukacs (1924-) : A történetírás jövője
[The future of history, 2011] ford. M. Nagy Miklós
Európa, 2012.
[4 regényes élet]
"...aki az i. e 480-ban lezajlott szalamiszi csatáról ír, úgy kell tennie, mintha a perzsák még győzhetnének"
Még egyszer: „…a tény gyakran furcsább, mint a fikció” - mert volna pl. ilyet egy regényíró mondani?!
„…a történelmi gondolkodás még mélyebben hatott a regényírókra, mint ahogy a regény a történészekre. ”
Valaha régen, már Arisztotelész idejében, legalábbis elméletben, szétágazott a történetmesélők útja: a historikusoké és a mesélőké. Avagy: a történészéké és a regényíróké. Ám eljött az idő - no meg a posztmodern kor és a tudásról is beláttuk, hogy nem végtelen -, amikor el kell gondolkodni azon, hogy e két út ismét összeérhet, és hogy eme ösvények az idők során mindenképp közelebb vezettek egymáshoz, mint azt gondoltuk volna.
Az öreg történész prof életművében nem az első kötet, amely magával a történettudománnyal foglalkozik, és nem a legsúlyosabb e témában: esszé, sőt vitairat jellegével inkább csak kiegészíti azokat.
Nem tézisek sorakoznak a kötetben, csak józanabb és dühösebb eszmefuttatások elődökről és kollégákról, nem tanít, inkább vitára késztet, remek feladni való szemináriumra – de csak miután már túl vagyunk a historiográfiai és a regény műfajtörténeti - és elméleti alapjain. Nem tézisek, annál inkább mefisztói antitézisek ezek.
Bohó és zöldfülű diák koromban éppen így gondolkodtam, mint most ő, de ahogy most olvastam, már győzködnie kellett és nem hatódtam meg a korai magamra ismerésektől. Nem győzött meg semmiről (nem is nagyon akart), de érdemes eltűnődni felette. Sajnálatosan pamflet jellege miatt nincs benne igazán kiragadható vitapont, mert amiket kimazsolázhatnék, azok inkább csak retorikai fordulatok, nem kijegecesedett ( vajon minden blogger életében eljön a idő, hogy egyszercsak leírja ezt a szót!?!) álláspontok. Amerikai könyvtárszobájában egy jó füstös whisky mellett szívesebben elhallgattam volna a prof urat, de most ezzel itt kissé elégedetlen vagyok. Villogtatja persze a párbajtőrét, szurkálja a szakmát (miközben a saját példaképeit is megnevezi a pályán: Tocqueville, J. Burckhardt). De nehéz elmesélni, mit is akart ezzel az egésszel.
Aggódik a történettudomány jövőjéért, könnyen elképzelhetőnek tartja – ahogy kevesebben foglalkoznak magával a tényszerűséggel, és persze egyre többen a valószerűségekkel, erről még később -, hogy akár meg is szűnhet mint szakma. Másfelől leszedi a keresztvizet a rengeteg hóbortosnak titulált kortárs kutatási irányzat és téma művelőiről – itt számos példát említ, valóban elég sok vicces, már ami a végletekig megborult kutatók és produktumaikat illet, sajnos mintha némi zsörtölődés és vaskalaposság is közre játszhat ebben JL részéről. Szerintem egyelőre belefér a világ GDP-termelőinek türelmébe, hogy vannak olyan kutatók, akik a legképtelenebb és talán teljesen zsákutcás témákbnan kutatnak, és most hasból mondok példát, mert nem írtam ki a JL által hozott eseteket, teszem azt: 'A colorado bogár megjelenésének hatása a kora impresszionista csempeművészet atlanti kapcsolatrendszerére'. Tényleg léteznek hasonlók, de túlzónak érzem a prof elutasító hangnemét, mert az általa hosszan soroltak közt bizony értelmes téma is akad. (JL pl. a feminista kutatási témákat is kigúnyolja, úgy kompletten mindet, nem elegáns egy konzervatív úrtól.)
„Minden regény – így vagy úgy – történelmi regény.”
Kevéssé vigasztalja, hogy ezzel szemben egyre szélesebb utat tör magának a történelmi regény – sőt, ahogy ő fogalmaz: minden regény történelmi regény. Vagyis hogy mindent elnyel A Regény. Egyrészt tehát közeledni látja a két módszert, a két műfajt, másrészt az egyik lassan elnyeli a másikat, s ez esetben a történettudományban látja az elefántot, és a regényírásban a kígyót, ha szabad a Kis herceg példázatával élnünk.
„…ha a történész felismeri, hogy a valóság felöleli a tényleges dolgokat, de az eshetőségeket is, akkor képes nem annyira jogász, mint inkább a regényíró szemével látni a dolgokat. ”
Provokál is: esélyt kínál annak a fajta a történészi módszernek, amely a Mi lett volna ha? - kérdéssel él, mert szerinte egy jó kutató azt is megírhatja, amerre mehettek volna még az események, persze csak a realitásokból kiindulva, mert csak így látjuk helyes szemszögből azt, ami végül megtörtént.
„Huizinga egyszer azt írta, a történésznek, aki az i. e 480-ban lezajlott szalamiszi csatáról ír, „úgy kell tennie, mintha a perzsák még győzhetnének”
Első, hevenyészett olvasásra ennyit, a prof korábbi historiográfiai monográfiái után visszatérek még rá.
„… nem csak azért vagyunk felelősek, amit gondolunk, hanem hanem azért is, amire emlékezünk – vagy pontosabban, ami kiválasztunk az emlékezetünk számára. ”
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)