Joseph Roth (1894-1939) : Zsidók vándorúton
[Juden auf Wanderschaft, 1927] ford. Szaszovszky József, az előszót írta Lichtmann Tamás
Makkabi, 1989
[4 bolygó zsidó]
"Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet"
Radnóti Miklós, 1944
Gettóból a karanténba… és vissza: esszé ez a kis könyvecske a pogromok földjéről, egy évtizeddel a Shoá előttről, 1927-ből – illetve, egy utószóval áplódolva a szerző halálának évében, 1939-ben.
Fájdalmas esszé, gyönyörű, okos mondatokban, de rányomja a bélyegét szerző eszmei előélete, mikor is még meggyőződéses szocialista-anarchista volt, s tán még ekkor is az.
Ahogy arra is gondolnunk kell közben, hogy még a Holokauszt illetve Izrael államának magalakulása előtt járunk az időben. Mégis, mintha mindkettőről tudna már (nem összeesküvés elméletet szövök, csak az író bölcsességére utalok.)
Galíciába, Tarnopolba vezet bennünket, a Monarchia peremvidékétől és a cár birodalmáig kalauzol, ahová már a Gólem agyagmancsa sem ér el, ahol a Messiás helyett már csak a csodarabbiban bíznak, és ahol még szombaton is inkább dolgoznak, olyan mély a nyomor.
Bámulatos odafigyeléssel, pontossággal igyekszik elhatárolni, illetve közös metszetekkel megvonni a kelet-európai, a zsidó, a proletár, a szocialista forradalmár, a cionista közt. Van pl. egy mondata, amely szerint a szocialista zsidó már nem is zsidó: „Felháborodni a gazdag ember ellen, az felháborodás volna Isten ellen” – érvel az egyszerű antiszemitákkal azon sztereotípia ellen, miszerint a forradalmárok mindig zsidók lennének (p41). „Csak az antiszemiták tévedése, ha azt hiszik, hogy a zsidók radikális forradalmárok.”
Nincsenek tabuk, alaposan leírja a zsidóságon belüli ellentéteket is, mely talán az askenázik és a szefárdok közt a legélesebb. A vékonyka kötet második fele már a nyugati migrációt mutatja be, Bécstől Amerikáig. A zsidók számára Európában – szerinte – Franciaország volt a legnyugalmasabb, ideális élőhely. Rólunk szűkszavúan nyilatkozik: „Magyarországról elvből kiutasítják a keleti zsidókat. Egy magyar zsidó sem karolná fel őket. A magyar zsidók többsége magyar nacionalista – Horthyval együtt. Vannak magyar nacionalista rabbik is”- írja (p65). Hát nem is egyszerű, egy-két mondatban, pláne sikertörténetként elmesélni a hazai asszimilációt. Később (p88.) kissé zavarosan – túl tömören? – ír az 1918/1919-es eseményekről is.)
A szerző saját, 12 évvel későbbi utószavában természetesen már szóba kerül a spanyol polgárháború és a nácik is. Az alapos, megfontolt, mégis költői nyelven írt dolgozat megállapításai ma is érvényesek a zsidó identitás örök kérdéseinek témájában: vallás-e vagy nemzetiség, pláne azóta államalkotó nemzet is, amely pár nemzedék alatt olykor a bársonyszékekig jutott el a batyutól – arra meg már ki sem térek, hogy tulajdonképpen bárki lehet zsidó, elég, ha rámondják. 'Bolygunk tovább', mondhatnánk a nem egyszer lezsidózott EP-vel, akár.
J. R.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)