Clara Sánchez: A láthatatlanok
[Lo que esconde tu nombre, 2010] ford. Dornbach Mária
Park, 2012
spanyol / kortárs / regény / háborús bűnösök
[3 és fél előbúvó náci szeplő a napon]
"...igazság szerint, senkit nem lehet megkímélni a csalódástól. Ha megkíméled egytől, jön a következő Minden halandónak megvan a fejadagja."
"A magány szabadság."
Nincs bocsánat, de gyarló az ember, az is elégtétel, ha velünk együtt, lassan haldokolva látjuk elpusztulni a cégéres gazembereket, vagy legalábbis párat közülük, és tudni, hogy a többi is szép lassacskán követi őket.
Kb. ennyi etikai katarzis vár az olvasóra ebben a nácivadász regényben – bár nem mindennapi kaland ez: elaggott nácivadászunk, Julian – aki maga is holokauszt túlélő (az utószóból betekintést nyerhetünk a spanyolok és nácik kapcsolatába: Franco tábornok frankón a német lágerebe küldött engedett pár ezer spanyolt, főként ugye ellenzékieket, meg akit csak értek az egykori köztársasági frontvonalról) – szóval évtizedekkel később Julian már napi tíz gyógyszerrel él, de még inkább élteti a bosszú, főleg, amikor kidől mellőle egykori nácivadász harcostársa, de még megbízza egy utolsó, bár elég nagy faladattal: egy spanyol üdülőtelepen egész náci banda rejtőzött el, köztük hírhedt aduászok, egy rég körözött lágerorvos, afféle Mengele, meg egy daliás, kétméteres szőke példány is, a nejével, a (kell-e mondani) szintén tömeggyilkos exnővérkével – csak éppen ők norvégok, esetükben könnyebb is volt a beazonosításuk a kis nácihatározóból.
[A regény fiktív fiktív szereplői közt - névleg - egy valóságosat is szerepeltet Sánchez, a haláláig bujkáló "mauthuseni mészárost", Aribert Heimet. ]
És szőkén hiába világítanak szinte a sok kreol közt, remek mimikrijük van – a strandon nehéz nácinak látszani egy szál fecskében*, mi is csak lassan ismerjük meg az igazi arcukat, úgy tűnt, a szerző egy darabig mintha el is akarna bizonytalanítani minket, nem csak Julian képzeli-e az egészet, de még a legegyszerűbb olvasónak is világosan elkülönülnek a frontvonalak, amikor 'Fred' otthon néha elő- és felveszi egykori fényes hollófekete SS tiszti ruciját, abban jár a zártkörű házibulikra. (tervezte Hugo Boss!)
*a Nyaraló gyilkosok címet már ellőtte Lady Agatha
[Lábjegyzet: Franco haláláig Spanyolország náci mennyország volt, csak 1975 után kezdődött meg a szembenézés a nácibarát múlttal, ami a jelek szerint máig tart...]
Második számú jóember főszereplőnk, a naiv, piercinges, terhes Sandra csak lassacskán eszmél a valóra – ő nyaralóként barátságba keveredik az árja bandával, lassan családtagként nő közéjük, majd alig bír szabadulni a túl szoros ölelésből. Igen, némi fantáziával hamar kitalálhatod, miért akarják őt oly nagyon a vén nácik – a szerző ezt a bazi nagy meglepetést gondosan felépíteni tervezte, némileg hiába, ahogy más pontjain is könnyen ráérezni a regény hibáira. Egyszerű dramaturgiai bakik ezek, már a creative writing kurzusok második szemeszterében alap lehet, na mindegy. (Pl. az öreg magánkopó a lánynak adja, sőt a strandszatyrában hagyja a két náciról szóló újságkivágást, tudván, hogy a lány már náluk él és bármikor rátalálhatnak nála. Rá is fognak, ezután meg a két öreg náci cselekszik életszerűtlenül: életben hagyják a lány(anyá)t. Amikor pedig elvezetnek a nyomok Julianhoz, akkor meg őt hagyják életben. Mintha a sok napozástól felengedett volna valami emberi a jégszívű nácikban, ugyan már. Csak a szerző óvta a véres látványtól az olvasóit, de akkor miért választ ilyen témát?)
Hiába hoz fel egy - kémregényekből stb - ismerős témát újra a könyv, és mutatja meg (illetve csak próbálja megmutatni) egy nácivadász mindennapjait, a könyv, akárcsak tömegesen elámult olvasótábora, naiv. Arra mondjuk jó példa, hogy alig pár évtizeddel a megismételt világégés után az emberiség újra visszasüllyedt az együgyű ártatlanság korába - bármikor kész elkövetni ugyanazokat a hibákat (ld pl. Srebrenica, Kongó stb). Amik után mindig jön egy író, egy filmes, és mindig meghat bennünket saját magunkkal.
A nem kissé hosszúra nyúlt kaland végére (lesz kiskutyás jelenet, meg szerelem Sandra és egy náci őrkutya-verőember közt, és kiderül, hogy ő nem is az, de már késő…), Sandra gyakorlatilag túsz lesz, életéért cserébe Julian nem buktat le senkit (no persze egyéb szálakon még bogozódik ez a cselekményszál, deus ex maxhina), de együtt vonul be pár szétesett, fogatlan oroszlánnal a helyi öregek otthonába. Őszintén örültem, amikor vége lett. Cinikus tanulság: a rossz elnyeri méltó büntetést. Éppen úgy, mint a jók.
[Sánchez íróként egy náci lebukás hullámot lovagolt meg ügyesen (lásd Costa Blanca, a nácik paradicsoma), és alighanem a neves irodalmi díjat is inkább az időzítésért és nem igazi teljesítményéért kapta, bár az is kétségtelen hogy sok emberhez inkább regényes, mint dokumentált formában jut el a hír a túlélő, sőt nyaralótelepeken élő háborús bűnösökről.]
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)