...és ismét egy olyasféle resztli jön, ami csak azért az, mert méltatlanul kevés szót kapnak ezek a nagyszerű művek, és inkább csak az ígéretet tartalmazzák egy újraolvasásra.
Edith Templeton (1916-2006): A kék óra
[The darts of Cupid and other stories, 2002] ford. Báti Júlia és Sóvágó Katalin
Park, 2009
angol / usa / kortárs / novella
Most még csak rácsodálkoztam, másodjára alighanem többet kap majd ennél a szerény 4-esnél...
*
Magos György (1948-): GramofonMagvető, 2008
magyar / kortárs / regény
20. századi magyar sorsgubancok, darabos mondatrögökben, mint a fáradt vér vagy az orvosi diagnózisok latinja, talán nehéz olvasni, mármint felvenni a ritmusát, de tulajdonképpen szép szöveg, sodró, vagy inkább örvénylő. Mintha disztichonban olvasná fel a dokid a rákjelentésedet, megspékelve – szó szerint – slágertöredékekkel (mondjuk – ezt én költöm most- : "karcinogén áttét, amputálunk, készüljön – Kis cigaretta, te hidd nekem el, hogy engem is csak égve dobtak el." Rokon művek – egy, inkább két film: Hamvadó cigarettavég; Te rongyos élet. Lásd: a szerző maga is slágeríró, ez az első nagyprózája.
Nyitókép: szőnyegbombázás közben a légópincében tangózó pár. Megcsalás és megcsalatás, épp mint ahogy az élet játszik macska-egér pofozósdit az egyszeri emberrel. Háborúk, málenykij robot és nyilasok, ávh és kádár(káder)kor, alsó kameraállásból (operatőri zsargonnal: "szatyorfogás"). Zárókép: na vajon miért ilyen deprimált, nyomorult, meggyötört a magyar mára. Persze nem fekete krónika, nem vágjuk fel vele a vénánkat a végén, sőt, megvilágítja a maradék emberséget (is) ezekben a korokban…
(Hmm, mindez az egyéjszakás maratoni olvasás eredménye, ennél többet, okosabbat érdemel ám a könyv. Majd újraolvasom)
[4]
*
Szvoren Edina (1974-): Pertu
Palatinus, 2010.
magyar / kortárs / elsőkötetes / elbeszélések
Nem, erről nem lehet csak úgy. Szavakkal. Azokkal a bizonyos alvadt vérdarabokkal. Sem.
Pláne az első, egyszeri olvasás után. (Ó azok az előttem toporgók a Rukkolán, mikor kerülök sorra? És hol lesz olyan őrült, sőt nyolc vagy kilenc, ennyiedik vagyok a sorban, aki megválna ettől a kötettől? Na mindegy. Éljen Szabó Ervin.)
Ezzel érlelődni kell, együtt erjedni, mint a sajtoknál: büdösség és gusztustalan állag a mérőfoka a minőségnek. Mert rendkívüli eredetiségű, hangú és nyelvű író Edina (1974-), de hogy ne rohanjatok repülősóért, attól félve hogy elájulok tőle: azt is elárulom, hogy kicsit azért egyenetlen színvonalú elbeszélések gyűjteménye ez a kötet, csak ezért nem tömény és sűrű öt csillag az értékelésem (Bár lehet hogy holnapra az lesz.) Izgatottan várom az új kötetét, remélem regény lesz (nem, most utánanéztem: megint kisprózák, de sebaj – úgy érzem, abban még inkább el tudná engedni magát és nem csodásat: valami csodát teremtene. (Mert persze itt is elengedi, ficánkol a csikói tűzben, de abban a pányvát is elhányhatná, baszott messze – így érzem én. Lehet, hogy tévedek. De lehet hogy csak egy éves írói ösztöndíj kéne neki, mint a berlini brancsnak.)
Olyan világ nyílik meg ezekben az írásokban, amiben mi is élünk, és ahol a mi nyálunk szaga is beleivódik a környezetünkébe (vagy annak szaga a mi nyálunkéba, kérdezem Edinával – és több naturális elemet most nem idézek vissza…), de olyan módon oltogatja és kapcsolja vissza a csillagokat ebben az univerzumban, hogy eddig ilyet keveset láttam. Úgy odamond, hogy nagyon sokáig kísért benned a visszhang.
Korunk Osvátja, Réz Pál beszél esetében a „testközeliségről” (ld. wikipédia): olyan szorosan tapad leírása tárgyaihoz, hogy azok már óhatatlanul erotikus mezőt generálnak, legyen az bármi, de tényleg bármi, akár gusztustalanságok, akár sóvárgások tárgya. És közben olyan fokon szenvtelen tud maradni! Vagy éppen olyan helyzetből delejezi elő az erotikumot, hogy köpni-nyelni nem tudsz. (És ismét csak a nyál-motívum… A posztmodern 2.0-ás olvasó sem tehet mást: bemutat egy összeszopogatott hüvelykujjat – egy nyálas Like!-ot.)
Ahogy néha nagyképűen megengedem magamnak, a klasszikus hátromszögeléses módszerrel – némileg hasra ütve – a következő kollégáival lőném körbe azt a tájat, ahová elvezet minket Edina: Bodor Ádám, Tar Sándor és végül a csak fekete színekkel dolgozó osztrák „festő”: Thomas Bernhard. (Vagy csak simán: Hajnóczy Péter – az ő neve a második kötetének fülszövegében hangzik el Nádasé mellett.)
Persze ezek csak utánlövések, Szvoren az Szvoren, ahogy Kafka is Kafka volt anno, még hasonlót sem tudtak őrá mondani a monarchia kiélt öregjei, a szilánkokra szakadt új világ egyik első prófétájáról. Jobbára nem is mondtak rá semmit. Szerencsére Szvoren megérdemelten kelt visszhangot, még nem tudom mekkora lavinákat indított, most csak a friss élménnyel eltelve verem bele a sz.gépbe ami eszembe jut, de majd utána nézek a recepciónak. Mindenesetre az „elváráshorizont”, az már széles, akárcsak Kolumbusz előtt az óceán.
[4/5]
A haja pedig Esterházyé...
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)