Robert Makłowicz: Café Museum
[Café Museum, 2010] ford. Kertész Noémi
Európa, 2012
lengyel / kortárs / kelet-közép-európa / balkán / útleírás / gasztronómia
[4 és fél korty házi bármi]
"Itt is lakom, Dalmáciában, és Krakkóban is, két otthonom közt ezerháromszáz kilométer a távolság, köztük ott van Budapest, Bécs és Olmütz, Cieszyn, Zágráb. Lengyelországban és Horvátországban élek, és mindkét helyen otthon vagyok. Egyformán nagyra tartom az adriai halakat és ehető tengeri herkentyűket, és a paprikások népes, vidám családját, a pörköltek és gulyások velük rokon nemes nemzetségét, és a különféle gombócok szeleburdi seregletét. Kedvelem a zágrábi sült pulykát mlincával, a krakkói vargányás kacsát, a lozova rakiját, vagyis a törkölyt ugyanolyan becsben tartom, mint a kontinentális sligovicát. Végül is mit árthatunk ezzel?"
Magyar szívnek és gyomornak egyaránt kedves író lesz Robert Makłowicz: a legnagyobb magyar, Hrabal mellett pl. Hamvas Bélát idéz a badacsonyi borokról, no meg arról, hogy nyugodtan lehetünk egyszerre görögök és kínaiak, ami jelen esetben annyit tesz: balkáni polgárháborúk és köztársaságielnökbenemengedések helyett inkább locsoljunk dalmát olívát a bolgár juhtúróra, kerüljön szlovák és lengyel sajttál a magyar harcsapaprikás mellé, igyunk osztrák bort és cseh sört a horvát rákihoz – csak hogy felsoroljak párat az általa megidézett nagy ex-monarchikus terülj-terülj asztalkáról.
"Csak megyek, amerre látok, egyre csak gurulok, mint egy biliárdgolyó a svarcgelb posztón, amit Közép-Európának nevezünk. Sok ilyen utazásban volt részem, olykor kiszámíthatatlan útvonalon haladtam, mint a kezdő játékos lökése után a golyó, olykor pedig nyílegyenesen célba találtam, mintha egy bajnok játszana. Néhány ilyen útról szól ez a könyv."
Igazi jóféle másnapos, mozaikos balkáni és ká-európai útinapló, gasztro útirajz ez, afféle szesz- és nemzetkarakterológiai tabló (szorosan összetartozó dolgok ezek!), a szesz alatt főleg pálinkákat értve, a snapsztól a rákijáig (amit a mi fülünk úgy szokott meg: ráki). Nem jár úgy, mint a Tizedes meg a többiekben a Sinkovits, aki visszakérdez a komornyiknak, miután az felsorolja a világ töményeit a brandytől a whiskyig, hogy -Pálinka nincs? -Mind az, uram… Robert Makłowicz számára nincs ismeretlen vagy nemszeretem párlat, persze sok bor és sör is elfolyik a végére. Lengyelként természetes, hogy a legtöbbet a meleg és az olívaolaj aranyától ragyogó mediterrán térségekben kóborol (kocsmázik a haverjaival). Körbeautózzák fél Európát Bulgáriától – Debrecenen és Szegeden át – Spanyolországig, de nyugatra inkább csak kitekint – valamelyik kedvenc dalmát vendéglője teraszáról. (Ahol egyébként háza is van - ahogy a Balaton felvidéken is bevásárolt magának egy birtokot. Életművész, na.)
Humoros, könnyed napló, nem veszi komolyan önmagát, csak témáját, megírja saját kezdő, sznob tévelygéseit a gasztronómia birodalmába, de nem könyörületes mással sem: amikor a gasztronómia felségterületén a multikkal és a kis házi, kézműves műhelyeket, regionális konyhákat elnyelő egyenzabáldákkal találkozik.
De nem csak mosolyra húzza a gyomorszájadat, aprókat szúr a turistákba, azokba legalábbis, akik hagyják a futószalagszerű tápokkal etetni magukat drágán, miközben némi kalandvágy árán soha többé eléd nem kerülő tájjelegű elemórzsákat kóstolhatsz a román, dalmát stb. hegyekben.
Nem fűti a megmondás, az okoskodás láza, legföljebb megmosolyogja más nemzetbeliek szokásait, pl. magukkal mindenhová "hazait" cipelő németeket és cseheket (utóbbiak még a borfesztiválon is félrevonulnak sörözni), sosem bántón szurkálódik, pláne nem olyan ostobán, mint a fülszöveget író kollégája, Krzysztof Varga szokott, aki eddig leginkább csak félreértette Magyarországot. Makłowicz szórakoztató és tájékozott, művelt, utánaolvasott firkászember, aki remek útitárs lehet – bár nagyon horkol, még ezt is megírja magáról. Cserébe félkész (nagyjábóli) receptekkel és történelmi anekdotákkal szolgál. A Monarchiára nosztalgikus iróniával tekint vissza, miközben valamennyi töményét végigissza. (Hoppá, egy tökéletes rím.)
Aki a horvát/dalmát tengerpartra készül, annak remekül passzol majd a száraz útikönyvek mellé, aki jól figyel, birtokában lesz a legjobb helyek címének, ahol tartósítószerről és brüsszeli ukázokról* még nem is halló, igazi tradicionális: szó szerinti vendéglátással találkozhatunk.
*Skanzen is egy kicsit a könyv, mert hol van már a dinnyeárusok görbe lékelőkése (már a gugli sem ismeri - a mai fiatalok fel sem ismernék, mire szolgált, ha látnának egyet), ahogy az is kevés embernek adatik meg, hogy _erezett birkagyomorban_ vásárolja meg a friss túrót – ahogy Robert maga írja, ez többet ér bármely nemzetközi cég hitelesítő pecsétjénél. Hát így kellene valahogy élni. Kezdem azt is megérteni, miért nevezte el egyik fiát Ferenc Ferdinándnak...
Robert Makłowicz (1963-)
Linkek:
-A wangfolyó.blog a kötetről és Central Kávéházbeli könyvbemutatóról
-wiki
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)