Individualista történet - Gerő András beszélgetései Mihancsik Zsófiával
Fok-ta Bt., 2012
történész / életútinterjú / Magyaroszág / 20.-21. század / közélet / történettudomány
[4 és fél szelet Habsburg-torta]]
Ostobán úgy mondják: megosztó személyiség. Magyarán egyéniség, ezt ellenfelei is elismerik, vagy az, akinek nem teljesen szimpatikus, mert néha elszalad vele a paci, és bár ez mostanában egyre inkább így van vele, én azért csípem őt, a nagy szájával, de erről később.
2011-2012 során felvett és egybeszerkesztett beszélgetőkönyv ez, jut eszembe, Mihancsik néha szerepet téveszt és el-elveszti a józan eszét, néha egyenesen mások verbális kinyírására utasítja Gerőt, még akkor is, ha az illető Gerő régi, középiskolai barátja, pl. Schmidt Mária – az ő esetében lehet is szájat húzni, utalok itt pl. arra, hogy legutóbb lekeretlegényezte Ungváry Krisztiánt, de semmiképpen nem elegáns riporteri szerep az ilyen. Egyszer talán majd magával is elbeszélget Mihancsik.
Aki egyébként kemény, szókimondó médiaharcos, és szerencsés is, annak a hírhedt Kertész interjúnak is ő a kegyeltje, amikor az elszólta (?) magát, hogy a Sorstalanság bizony nem a nácikról, hanem a szocialista táborbéliségről szól… (Lásd még ennek utóéletét, pl. hogy Nagy Levin alias Vári György a Nobel visszaadására szólította fel az ÉS-ben Kertészt, persze aztán észbe kapott ő is – ne de csapongjunk, megteszik azt a beszélgetőfelek, nagy szerencsénkre, hiszen ez adja a zamatát minden ilyen könyvnek: szakmai és magán életút, gyerekkor, iskolák, régi haverságok és az a bizonyos „társadalmi tőke”, amit még egy egyetemi tanár és Habsburg Intézet vezető is kamatoztatni kénytelen, még ha próbálja is elsikálni-elviccelni (pl. Magyar Bálint színre lépései, az egyetemi KISZ-tikárságtól a bársonyszékig).
Előrebocsájtva: Gerő nem annak a bizony Gerőnek a rokona, bár kissé kegyeltje az „átkosnak” (az azt megelőző, még átkozottabb kornak meg nem kicsit áldozata a család), a papa külföldön dolgozik (asszem dplomata, már nem rémlik), szóval kiváltságosak kissé, de nem kapatják el őket. Nem vitatom, önerőből ért el sok mindent mint történész, tényleg kézikönyv jellegű (primer) kiadványai és saját munkái vannak, igaz, ezek fontosságát talán a jó ízléssel össze nem egyeztethető túlzással emlegeti fel, többször is. Szimpátia kérdése, mennyire veszi észre az olvasó a sorok közül egyre hangosabban áttűnő sérelmeket és bizonyítási kényszert. hogy legelső kutatási témájánál marajak: nem egyszer gravaminális szónoklatokba bocsátkozik, persze nem személyes jellegű, adys hevületű közírói, közpolitikai munkássága is megjelenik a monológokban. (Egy ilyen kaliberű figura bármilyen kérdésre tud bármiről beszélni…)
Szórakoztató és okos beszélgetések ezek, bennük a magyar történelem is, nem csak a megélt, egy valami ront nagyon rajta, hogy belekeveredünk a Romsics-vitába, Gerő ahelyett, hogy visszafogná magát, még mélyebbre ássa be magát, mint egy frontharcos, pár lezser szóval megszégyeníteni próbálja a kb. százas nagyságrendben Romsics mögé felsorakozott (az őt leantiszemátizó támadást túlzónak tartó, de a vitát nem ellenző) történészeket, gyakorlatilag az egész szakmát.
Szakmabelieknek egyéb ínyencségek is akadnak bőven (Kosáry és az MTA, egyáltalán az akadémikusi rang, és posztmodern történetírás, utóbbinál alaposan vitriolba van mártva a tollhegy.)
Hát nem terveztem ennyit írni erről. Röviden: nem szakmabelieknek is érdemes.
Belieknek ajánlott. sokat szerepel benne (megidézettként, mesterként vagy éppen ellenkezőleg: Szabad György, Hanák Péter, H. Balázs Éva stb.) A kötet Gerő András szakmai publikációival zárul.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)