_nagy.jpg)
Bächer Iván: Kurgast
Ab Ovo, 2012
magyar / kortárs / kispróza
[3 és fél rund a Márványmenyasszonyban]
"1905 nyarán Romlaky Zalán magyar író, hírlapíró tüdőbajos lett. Ezt a betegséget a kor tudományossága nem volt képes még gyógyítani, legfeljebb csak – sok pénzért – kúrálni kicsinyt. E célra szolgáltak Európa jó klímával bíró pontjain kiépült gyógyintézmények, Kuranstellék, amelyekben volt Kurkapelle, Kurfriseur, Kursaal, Kurtaxa és mindenekelőtt rengeteg vendég – Kurgast."
( fülszövegből)
Képeslapok az Abbáziától a Köröndig, és tovább Házsongárdig, a századvég átdöccenésének s majd végül a darabont kormány idejéből és egy tüdőbeteg író-zsurnalista életéből, de tényleg képeslapok, nem csak a szövegek: razglednicák egy letűnt korból, egykori, kézzel telekapart képeslapok fekete-fehér fotói díszítik sűrűn a helyre kis könyvet. Az egyikben végigdorbézoljuk Adyval Nagyváradot (Ady fizeti ki végül a beájult főhős prostiját, egyébként átemelés-szagú a Kutya Mandovszkyból), a másikban addig rázzuk és kurvanyázzuk a doktort, míg meg nem mondja, hány hónapunk van hátra, mert már unjuk a vérköpést.
A Kutya Mandovszky (Családtörténetek) című könyvből már ismerhetős Romlaky család ág-boga nyúlik át e kötetbe is. Romlaky Zalán erdélyi vándorszínészi koldussorból jut fel a nagyvárosi nadrágos emberek közé, előbb még megkapja Gárdonyi íróasztalát Szegeden, de aztán már Dankó Pista ír neki dalt a pesti éjszakában (aki pár esztendővel előre futott a maga véres tüdejével – és akiről ma legalsó polckategóriás bor van elnevezve…pedig többre hivatott ennél, mondhatnók Bächerrel), még főszerkesztő is lesz, majdnem.
A „dédpapa” (mint megtudom a 67. oldalról) története ez (Bächer dédapja Thury Zoltán író), újabb álnév alatt:
"Sokat tanult hát dédpapa Münchenben. Sajnos posztgraduális iskoláit járta nyomorgásnak is, pedig e téren abszolút felsőfokú tudásnak volt birtokában."
"Pesten is egyre gyakrabban bukkantak föl idegen, bárdolatlan, keleti zsidók, akik nem beszéltek semmiféle nyelvet, leszámítva a jiddist, az oroszt, a lengyelt, az ukránt, a hébert, a németet és a franciát."
Nem smúzolok most, csak ezzel manírral tudom a legjobban megmutatni Bächer stílusát, modorosságát, persze még odaken egy-egy csudásat (vagy szúr egy elegánsat – lásd az idézeteim), ám jobbára rutinpróza ez, „meglehetős”, ami persze elég jóféle átlagot jelent írónknál.
"Valami szörnyű nagy rokoni érzés ébredt benne a bivalyok iránt. Pár nap múltán rá is jött, miből fakadt ez a vonzalom. (…) Az emberi világ nem érdemli meg a bivalyt. Állt bivalyok közt, átfogta a nyakukat, úgy bugta fülükbe:
– Ki fogunk pusztulni, ki fogunk halni…"
Zalán életútjában, e keserű értelmiségi példázatban mintha önmagát is temetni készülne Bächer, a számvetések hidege járja át a szöveget, és még arra is képes, hogy saját rokona fejébe bújva mutassa meg nekünk egy átlagos (századelős!) antiszemita gondolkodását – legalábbis Zalán még ezt is „kipróbálja”, pedig saját népes családja (Gojszi és a lányok) is „galiciáner”. Persze a dédpapa hamar megbánja ezt, ő csak a „darabont kormányhoz” szegődő és addig a Budapesti Naplót vezető Vészi Józseffel kapott össze.
Zalán párbajra hítta a neki már felírt halált: inni kezdett.
"…szegény Gojszinak gyakran másfél órai embercibálásba is beletellett, mire valahogy ágyban tudhatta urát. De legalább látta vidámnak."
A végső fejezet Flóriáné: a házsongárdi temető melletti boltosé, aki főkönyveiben minden vevőjének megszab, megtippel, meghitelez egy adott életkort, élethosszot, és amennyivel az hamarabb megy el, annyit bukik a bolton – vagy ráveri más, egészségesebb vevőjére… :O)
"Az egyenleg meglegyen a végén."
Bizonyosan meglesz az, a főkönyvben legalábbis.
családi körben
![olvastam még [201801]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/1ebdc6931b84b14c6b1fa811e379f754_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)