Bank Barbara - Gyarmati György - Palasik Mária: "Állami titok": internáló- és kényszermunkatáborok Magyarországon, 1945-1953
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – L'Harmattan, 2012.
magyar történelem / internálás / ÁVH / börtönélet / Rákosi-kor / album
4 és fél csajka Gundel-menü Kistarcsáról]
Sokat elmond az 1945 utáni társadalmi felfordulásról két életút a Népszava belső köreiből: míg a lap irodalmi rovatvezetője, Faludy György az Andrássy út 60. pincéiben és Recsken végezte (majdnem), addig a szerkesztőség egy névtelen „ülőembere”, egy alkoholista ex sírásó, aki elhagyta a fél lábát, mert (legalább) egyszer részegen feküdt a villamossínre, és az volt a dolga, hogy elvesztett sajtóperek után leülje a szerkesztőség valamely tagjára kiszabott büntetést, nos, ő, Ruscsák Lajos lett az első központi (dél-budai - a mai Petőfi laktanya) internálótábor vezetője 1946-ban, természetesen nem véletlenül, a szadista emberfajtából származott.
BM ÁVH
Bp,. Andrássy út 60. sz.
Távbeszélő sz.: 121-710Véghatározat.
(...)
Megokolás:
(...)[alsó, kisbetűs sor a kitelepített szignója felett:]
"Az előttem kihírdetett és internálásomat elrendelő véghatározatban jogaimra történő kioktatás után – megnyugszom – fellebbezéssel élek
[a megfelelő áthúzandó ill. szabadon hagyandó]
Bp. kelt, szignó"
Egy recski barakk mementóként (Recsk, wikipédia)
Ilyen történetek lapulnak meg ennek az első pillantásra képes albumnak tűnő könyvnek a mélyén, ám nem csak borzongató-lapozgató ez felnőtteknek, de alaposan összeszedett kézikönyv is – egyszerűen fogalmazva – a magyar GULÁG-ról: a Rákosi-korszak munka-, internáló- és ahogy ritkán mondják ki, pedig illik némelyikre: koncentrációs táborairól.
kedvenc jelenetem - ...és Bezerédi Zoltán mint ávh-s 07:03-tól:
"-Mi csak mint osztályt likvidáljuk magukat"
Hát, túlteljesítettek.
Bizonyára még ma is sokan vannak köztünk, akik úgy gondolják, azokat internálták, akik „megérdemelték”, és ezek nem mind egykori lágerőrök, csak így szocializálódtak, mégis, inkább azok kedvéért, akik esetleg fiatal koruk miatt nem tudják pontosan, miről is szólt ez a történet, és nem látták pl. a Te rongyos életet: a társadalom „gyanús” alakjai mellett (ez tkp. bármit jelenthetett, elég volt, ha szemet vetetettek valakinek a lakására vagy bármilyére, vagy csak rokona vagy bármilye volt egy másik „gyanús” alaknak) internálták az „osztályidegeneket”, pláne az „osztályellenségeket”, a „horthysta-fasiszta elemeket”. Mindenféle címke nélkül telepítettek keletebbre - zömmel a Hortobágyra - a déli és nyugati határsávból ezreket, akik szintén gyanúsak voltak, létszám felettiként még megúszták volna, de éppen rossz helyen laktak. Meg még sokakat (további varázsigék: „izgatás”, „feketézés”, „reakciós magatartás” stb.), de egy blogposzt nem vállalkozhat egy őrült rendszer teljes leírására. A kor, a rendszer sajátosságai, abszurditásai következtében munkatáborban találhatta magát a volt szovjet hadifogoly, de még a náci lágereket túlélő is. (A nyíregyháza-sóstói tábor még 1954-ben is a volt szovjet hadifoglyok fogadását szolgálta.)
A lágerek történetét is megismerhetjük, hosszabban a recskit és a kistarcsait mutatják be a szerzők. A recskit magukkal a foglyokkal építtették fel egy libalegelőn, a csákánykői bazaltbánya pontosabban kőfejtő alatt, míg pl. Kistarcsa eredetileg egy gépgyár munkásszállása volt a harmincas évekből, később, de még a világháborúban gyűjtőtábor, politikai foglyoknak ill. zsidóknak, majd a „fordulat éveiben” rendőriskola, Rajk et.-ról elnevezve (Rajk maga is raboskodott itt, persze még „Horthy alatt”). A „Buda-déli központi internálótábort” 1949-ben költöztették ide, első parancsnoka a már felidézett Ruscsák Lajos lett, de visszaélései (és nem kegyetlenkedései) miatt hamarosan lecserélték.
Recskről, annak vegyes rabtársadalmáról így emlékezik vissza egy fogoly: „Volt közöttünk olyan internált is, aki a negyvenes évek elején a német megszállás alatt is itt volt mint kommunista, most meg mint demokráciaellenes vagy fasiszta." (Madaras Ferenc, p25.)
"A május elsejei felvonulás, melyet egyik régi barátommal néztem végig a Vorosilov útnak átkeresztelt Stefánia út széléről, sem volt vidítóbb. Nagy tömeg jött vörös zászlók alatt, táblákkal, melyeken Marx, Engels, Lenin és Sztálin felnagyított képeit hozták, meg a szovjet generálisokét. A menetben a szavalókórusok a köztársaságot éltették és halált követeltek a fasisztákra.
– Sokan vannak – fordultam kísérőmhöz.
– Az Olasz fasorban néztem a menetet, amikor Szálasit tették meg államfőnek a nácik – felelte. – Azok is sokan voltak. Legalább ilyen sokan.
– Igen – nyugtattam magamat, félhangosan. – De ezek mások.
– Nem – felelte barátom határozottan. – Ugyanazok az emberek."
(idézetek még a molyon, a teljes opus online itt)
Apró hiba a könyvben, hogy az idős Faludy képét használták fel, talán csak mert nem könnyű a netről fiatalkori képét felhajtani, hát tessék egy, ha nem is éppen zsenge korából:
(via múlt-kor.hu -de itt egy tényleg fiatalkori képe)
Csak szakbarbárok képesek hosszabban elmesélni egy könyvet, mint annak terjedelme, én jobban szeretem a „kis színeseket”: pl. hogy Kistarcsán a Gundel szakácsa dolgozott a rabkonyhán, persze ettől nem nőtt a színvonal, hiszen langyos, koszos vízből és hulladéknak beillő alapanyagokból ő sem volt képes csodát tenni.
A táborrendszer (abszurd jelző lesz!) „fénykoráról” 1950-53 közt beszélhetünk, de már 1945-tel kezdődik a történet. Bár a téma kissé forráshiányos, de mikor Nagy Imréék elkezdték felszámolni, saját nyilvántartásuk szerint kb. 41 ezren raboskodtak az ország számos lágerében. Hogy hány ilyen volt? „Amikor 1945-ben Magyarországon a második világháború befejeződött, kétszer annyi - száznál is több - internálótábor működött, mint amennyi a korabeli városok száma volt.” (p19.) És ekkor még messze volt 1950, amikorra az ÁVH teljes mértékben kézbe – és kezelésbe – vette a táborokat.
A bevezető dióhéjban vázolja 'A Cég', az ÁVH szervezettörténetét, e témában ajánlott a szerzők kollégájának, a szintén az ÁbSzTL történészének nemrég megjelent könyve:
Müller Rolf: Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban (Jaffa, 2012.)
Az ÁVH Börtönügyi Osztályának első vezetője egyébként (khm, a patinás nevű) Prinz Gyula őrnagy volt. A vezérkar mellett bepillantást nyerünk az erőszakszervezet aljára is: megismerjük kissé a táborok őreit, tőlük loptuk a címet is. A recski tábor egyik verőembere, sőt, címe szerint párttitkára, Varga „Vágottnyakú” János öblögette a száját ezzel a bonmot-val, miközben azzal nevelte népi demokráciára a fasisztáit, ami éppen a keze ügyébe akadt: „itt fogjátok megzsírozni az anyaföldet!” (p35.)
*
Csaposok és mészárosok:
Végezetül bepillantás egynéhány életútba (zanzásítva, a kötet végéről, a hosszas idézetek helyett linkek): pl.
Garasin Rudolf (1895-1969): orosz hadifogoly, már 1918-ban bolsevik párttag, majd szovjet minisztériumi vezető hivatalnok és tiszt, Rákosi alatt a BM BV vezetője, 1957 után mongóliai nagykövet. Az ember zavarban van, kommunista vagy széljobb linket tegyen-e be ide, de inkább ezt... >>>
Lőke Gyula (1914-?): csapos és kifutófiúból lett a PRO (az ÁVO jogelődje) nyomozója, a káderosztályról 1951-ben kerül a börtönügyek élére. 1955-ben újra irodista lesz, 1959 után nyugdíjazzák, és a Művelődésügyi Minisztérium Színházi és Zenei Főig.-ra kerül, később a Szerzői Jogvédő Hivatal igazgatója, még később a Jelmezkölcsönző Vállalat vezetője (!) lett.
Piros László vezérőrnagy (1917-2006) életútja: mészárossegéd, szovjet hadifogoly, PRO, szakszervezeti (!) mandátummal az ideiglenes nemzetgyülésben, MDP KV/PB, Péter Gábor utóda, belügyminiszter, '56-ban Kádár lemondatja, kis szovjet kitérő után a Szalámigyár vezetője és Csongrád megye nagyura.
Princz Gyula ezredes (1905-1969): a PRO-tól indul, az ÁVH "verőcsoport" vezetője, Recsk egyik szervezője, Péter Gáborral együtt tartóztatják le 1953-ban, de '57-ben szabadul, csaposként helyezkedett el.
Péter Gábor életútját ismerjük, most csak nyugdíjas éveiről emlékezzünk meg: miután leszállt a zsúfolt villamosról a vele együtt tujázó Pelikán et. mellől (miután 1959-ben egyéni kegyelemmel szabadult), a Magyar Divatintézet (elvégre nadrágszabó inas volt egykor) könyvtárosaként húzta ki a nyugdíjig és élt háborítatlanul 1993-ig.
- Jánosom, hiába vallattatok, egyet sosem árultam el, senkinek: mindig szerettem volna könyvtáros lenni.
- Rendben van, Bendzsi, elvégre a tanúnk voltál az esküvőn, komám, ami történt, megtörtént.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)