Patti Smith: Kölykök
[Just Kids, 2010] ford. Illés Róbert
Magvető, 2012.
angol_usa / memoár / 1960-70-es évek / USA / alternatív kultúra
[3 és fél átöltözés LSD-re]
Mottó – fejből, de a lényeg benne van, majd helyesbítem:
"-Ha nem vagy leszbi és nem is lövöd magad, akkor mit keresel itt?"
Ha…
annyival lennék idősebb, mint amennyivel ez a történet korábban játszódik (kb. 1969-től indul a memoár), a korosztályra (persze nem általában) jellemzően azt hőbörögném (miközben egy prakker lógna ki a számból): -Büdöstetves huligánok, olcsó hímringyók és szégyentelen lányanyák, takarodjatok borbélyhó' és keressetek valami tisztességes munkát, a drogról meg majd lenevelünk benneteket a rézbányában, ahová valók vagytok, gecibuzi huligánok, majd adok én nektek hajnalig punkoskodni más ablaka alatt!
(via terjealnes.com)
Ha pedig nőből volnék….
mármint kortárs husi, nem cekkeres nyanya, úgy járnék-kelnék ebben a meseszerűvé visszaálmodott világban, mint kislány az áruházak masniosztályán: utcalány jelmezben, de a szívemben egy színpadi sztár forróságával pörögnék és csacsognék, együtt simogatnánk a sok ruhát, karkötőt és virágos masnit, ezt teszi Petti is a szöveg majd' harmadában, és amikor olyan jelenetekhez érünk, amiben az aranykor csillagjai éppen zöld szószban tunkolják a rákot a szomszéd asztalnál (ez a könyvből van, és az egész könyvre jellemzően rendkívül informatív részlet ezekről a sztárokról) a bérházunk alján lévő étteremben, hát sikítoznék a meghatottságtól, megállás nélkül. És ezért még csak ki sem vezetnének ebből a világból, itt mindenki extrém, ahogy visszaemlékszem, normális alak elő sem fordul, még a leginkább utcaembere-szerű főbérlőjük is különcködik: többhetes felpuffadt hullaként lép színre búcsúzóul. Viszont tényleg a szomszéd asztalnál eszik pardon iszik pl. Janis Joplin vagy Jimmy Hendrix, és első lemezünk bemutatóján pedig maga a nagy idol, házioltárunk fő szentje, Bob Dylan is eljön egy koncertünkre! (Aztán róla ennyi, nincs több, semmi személyes emlék, azon túl, hogy Pattink sokáig csak azért vásárolta a zenei lapokat, hogy kivágja belőlük Bobot.)
fotó: Robert Mapplethorpe
Kedvenc sztorim a kötetből Allen Ginsberggel esik meg: az éppen megint éhező (de nem csak emiatt sovány, eleve fiús kinézetű) Pattink éppen utolsó centjeit tömi egy szendvicsautomatába, de aztán kevésnek bizonyul a pénze és a sorban mögötte álló híres meleg költőfejedelem segíti ki, majd szóba elegyednek, és A.G. nemsokára rákérdez: „-Te nem fiú vagy? Azt hittem.” Aztán volt olyan lovag, hogy Patti megtarthatta a kajáját.)
Én sajnos az vagyok, ráadásul éppen csak a nevét hogy hallottam eddig (szül.) Patricia Lee-nek, csak most fogok ráfülelni a Ytube-on, és aligha fogom már estére fejből dudorászni a nótáit. (Megyek cekkerért.) Kétségtelenül izgalmas hangja van.
A „punk nagyijának” úgy indul az élete, ahogy millió másé is megesik: 18 éves korára már szül de ő a babáját leadja egy gyermektelen családnak majd éveken át nyomorognak szerelmével, az időközben hímringyó bábból (bocs, de a részletekből ez áll össze) bevallottan meleg fotóművésszé átalakuló Robert Mapplethorpe*. (Amíg valaki csak pénzért megy el pasikkal, addig nem buzi valaki, szólt a haverok közt a megállapodás.)
Ami irritált ebben a memoárnak nevezett salátában, az 1. főleg ez a tünciskedés, hogy minden jelenetben leírja, kin milyen masni van és ha betér egy boltba, végigsimogatjuk a teljes kollekciót, ez pedig nem áll jól egy punknak, szerintem, de hát mit tudok én erről, semmit, és az a baj, hogy még ezután a könyv után sem; 2. egy összevissza vagdosott saláta ez a könyv, az első éveiket (úgy ’68 körültől) vontatott lassúsággal és részletességgel írja le, majd úgy begyorsul, hogy máris a hetvenes évek végén találjuk magunkat. Közben megjárjuk Párizst is, ahol egy francia közli vele Jim Morrison sírjánál, miért nem tudjátok ti amcsik megbecsülni saját költőiteket? Mindezt persze az ő Rimbaud-emléktúráján vágják az arcába, ennyit az európaiakról :o)
ez első lemez - nem is rossz
Tulajdonképpen nem is igazi memoár, inkább tiszteletadás valaki másnak: érezni, hogy saját maga helyett mindvégig Robert áll a középpontban, aki egy emberi ronccsá küzdötte le magát, de mindvégig, válásuk után is magáénak tudhatta Patti végtelen és korlátlan vonzalmát és tiszteletét, respect.
Szóval, minden tiszteletem mellett: rajongóknak kötelező, amúgy erősen fakultatív.
a punknagyi
* http://en.wikipedia.org/wiki/Patti_Smith
http://en.wikipedia.org/wiki/Robert_Mapplethorpe
http://en.wikipedia.org/wiki/Just_Kids
és a jó hír: http://konyves.blog.hu/2012/12/21/patti_smith_a_kolykok_folytatasat_tervezi
![olvastam még [201711]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/b9d2b282316ed0fcfc96f2cc3c446dfa_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)