bűntények a pincesoron I.
[Polt muss weinen, 1988] ford. Szalai Lajos
Cédrus Műv. Alapítvány - Napkút K., 2012
osztrák / kortárs / krimi
[4 és fél kikopott kőlépcső]
"Alapvetően kedvelte a présházakat, a borospincéket pedig még inkább szerette: rideg, archaikus munkakörnyezet, ám ugyanakkor szemérmetlenül érzéki férfiparadicsom."
Csuda jó kis krimi(kamara)dráma sógoréktól. Présházak, időtlen kis osztrák falu a cseh határon, tősgyökeres – nemzedékekre visszamenő, tradicionális, szinte már kedélyes – utálat a szomszéd falu felé, ám harmónia a falun belül. Kissé burleszkszerű, nekünk a cseh filmekből ismerős, vidám élettel:
"A sírásó grillezett, a koporsóvivők felszolgáltak, a nem éppen józan fúvósok pedig olyan mértékben hamisan játszottak, hogy a vendégek rémülten tekintettek egymásra, ha véletlenül becsúszott egy tiszta hang."
Ebbe az idillbe rondít bele egy hepciáskodó, békétlenkedő bécsi ingatlanos, aki bevásárolja magát az öreg, iszákos, de aranyos pincebogár urak, bürgerek (és pincéik) közé, elterjeszti a békétlenséget és beviszi a gúnyt – egyáltalán: a tiszteletlenséget – az addigi jó szomszédságba.
A dűlők még hangosabbak lesznek a kései rókázásoktól, és a helyi csendőr, a mogorva, borvirágos orrú, mackós, nagypapaszerű (ám agglegény) Simon Polt magánidejében kérdezősködni kezd a közutálatnak örvendő, és látszólag balesetben meghalt A. Hahn ügyében.
"Agglegény volt, akti senki nem várt haza, eltekintve egy Czernohorsky névre hallgató öntörvényű kandúrtól, amely aligha fogja hiányolni, amíg van elég falnivalója"
És a szíve (marha) nagy:
"Megtöltötte a három poharat, a sajátját a fény felé fordította, és így szólt: – Tiszta. Jó a tükre, ugye, Simon?
– Igen – válaszolta kurtán a felügyelő, s közben arra gondolt, hogy aligha tudna egy tisztességes zöld veltelini színénél szebb színt elképzelni. Vagy ha igen, legfeljebb azoknak a filigrán aranylemezeknek a színét, amelyek a falu ifjú tanárnőjének a szemében táncolnak, amikor a lány – meglehetősen ritkán – felszabadultan nevet és Simon Polt számára kifürkészhetetlen módon boldognak látszik."
Nem annyira kopós detektívtörténet ez, inkább faluszociográfia, kollektív kriminalisztika, nincs is igazi nyomozás, csak kedélyes borkóstolások egyik pincéből átbotorkálva a másikba – és nem utolsósorban egy gyönyörű, krúdys dünnyögésű tisztelgés a zöld veltelini előtt.
Alfred Komarek (1945-)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)