Coelho, Paulo: Az accrai kézirat[Manuscrito encontrado em Accra, 2012] ford. Nagy Viktória
Athenaeum, 2013.
portugál/Brazília / kortárs / kisregény
…igazi apokrifekben feljegyeztek egy ókori prófétát, akit – egyedül a kollégák közül – folyton kiröhögött a barbár népe, mely persze nem volt barbár, őseik közt a töltőtoll kivételével szinte már mindent feltalált főníciaiak vére csergett, de túl sok kultúrnép nem fért el olyan kis helyen, egyes néptörzsek aláhulltak a Gundel-Takács-könyörtelenségű ókori történelmi játékban… de hová is kalandoztam, apokrif istenem, biztosan a Mester stílusa ragadott magával. Szóval, minden egyes alkalommal a sértődött látnok nevezte barbárnak őket és egy fényesebb elméjű kor után sóvárgott. Aztán mikor már nem bírta tovább, megátkozva népét (fel sem jegyezték, melyik volt az, talán éppen ez volt az átok), átrepülte az évezredeket, és itt szállt partra, a mi korunkban, talán ez még egy őnála is hatalmasabb guru átka volt, miránk, na mindegy.
Bár ma is sokan kiröhögik, de a média, ez a légiónyi mágiával felérő modern mákony ugyanannyi embert delejezett meg, mint amekkora kórus röhögi ki napjában őt és követőit. Varázsának lényege a gondolattalanság, a hamis fényű sötétség (a ganajtúró szent szkarabeusz bogár fekete páncélzata is mily szépen csillog), de legeslegnagyobb erőssége éppen az együgyűség, bölcsességnek csomagolva. (Nem fejlődött semmit az időugrás óta, de ezeket a trükköket az egyszerű, de lelkükben még egészséges ókori népek mind kiröhögték.)
Mégis meg kéne fontolni azt a könyvégetés dolgot, felebarátaim. Néha muszáj lenne.
Szóval csak egy csillag, egy dobócsillag, de az éppen a feje közepébe, oda bele.
[1]
*
Seiffert Rachel (1971-): Lore[The dark room, 2001] ford. Bori Erzsébet
Gabo, 2013.
angol / kortárs / regény
Nem kis dolog, hogy ezt a világégést követő, másnap reggeli (Jahr Null) halálszagú csendet, ezt a múlhatatlan rettegéstől még mindig csak összeszűkült pupillával látható, a romok még mindig szállongó porától fekete-fehér, de a túlélés feldolgozhatatlan örömétől máris színesbe nyíló világot ilyen unalmasan, ilyen poros szürkén írja le valaki. Lehetne mentegetőzni a talán direkt eszköztelen nyelvről, handabandázni afféle Sorstalanság-szerű radikális egyszerűségről, a gyerektekintetekre szűkült világról, de szerintem simán csak egy unalmas könyv, ahogy részvéttelen a világ, úgy az olvasói is az lesz ebben az esetben. (Az elváráshorizontot csak a felrobbant Halálcsillag törmelékei borítják, stb.)
A próbálkozás, a téma (a korszak) maga persze megért egy plusz fél csillagot – ezért kerekítettem fel három kicsicsillagra… :P
Tipikus esete lehet annak, amikor csak a mozifilm apropóján adnak ki valamit – ez a Cartaphilusnak jobban ment.
[3]
*
Boyne, John (1971-): A gyáva [The absolutist, 2011] ford. Komló Zoltán
Gabo, 2013
írországi angol / kortárs / regény / ww1
*
Tóth Krisztina: AkváriumMagvető, 2013
kortárs / magyar / regény
Végtelenül depis, csak szólok, de hát így van ez, Zola elégedetten böfögne fel a végén. Mikor már csak a széllel elbitangolt lángosos zsírpapírok tapsikolnak a porban.
*
Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal
Magvető, 2013.
Ez kérem, kicsinység a javából, de annál játékosabb. (Nem hús, de vérpróza.)
Írni kéne már végre valamit, nem okoskodni, meg hülyéskedni.
Aki szakzsargonnal kéri: permanens önreflexív onánia.
[3]
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)