Jónás Tamás: Lassuló zuhanás
Magvető, 2013
magyar / kortárs / vers
[3 és fél szárnytörés]
Most olyan verset akarok írni, hogy a bánat / megijedjen tőle.
(Könnyebb és szebb álom)
József Attila-i dimenziókban születtek ezek a versek („Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér”), rettenetes magányban, árvaságban, nincstelenségben. Emberségért, szeretetért, jó szóért, hajlékért esdeklő szavak hullnak elénk, de sok esetben csupán részvétet érzünk, nem katarzist, mint József Attilánál. Persze már J.A. kortársaként is aligha tudtunk volna bármit tenni a költőért, azon túl, mint aláírni az előfizetési ívet, vagy befizetni egy zónára az Ilkovicsban. (Kevesen oszthatunk ösztöndíjakat, de néha az sem elég.)
...Nem kalkulál rímet, nem számol szótagszámokat
a költő, az igazi költő, csak ugat és sötétben tapogat.
(Isten lába)
A költőnek, érezni, menedék minden egyes verssor, mentsvár, igaz, csak palánkvár, amit naponta szétrúg az élet – de hát Isten is a Nagykörúton csövezik, miért jutna több épp neki? Perlekedik vele is, de biztos nem azzal, amelyiknek csak a derekára jut egy hajlék a körúton, de akkor kivel pöröl? Velünk is, meg a kozmosszal is, szájal, sír és zokog, még „szégyene is konok”, csak süt a fájdalom át a sorokon, nehéz tehát azt mondani: sajnos túl sok a kötetben a rossz vers. (Persze én itt azokat idézem, amelyek tetszettek, szóval nem ők az átlag...)
Orromban egy egész világ párolog.
A szagom vagy és én a szagod vagyok.
(Hűség)
Mert nem csak a metrum kedvéért megtoldott, megfaragott sorok tűnnek ki, nem csak a teljesen öncélú, csak verstani szeminárium utáni ivászaton elsózható extravagancia szúr szemet (pl. a „mint” szó kettétörése sorvégen, vagy az „s” utáni kettőspont), de a rengeteg József Attila-i kép, szóhasználat is merő plagizálás (persze tisztelgő célzattal, de akkor is), mert még a legkreatívabb felhasználása az lehetett az örökségének, hogy „Mióta készülök, hogy elmondjam neked, / szerelmem rejtett bozonrendszerét” (Végső szerelmi vallomás). Mondhatnám, szinte a fájdalom, a magány mértékegysége lett nála az említett előd egy-egy szavának íze, képeinek színárnyalata - közben ő maga igyekszik ezt a hasonlatosságot nem egy versben levetkőzni, hiába.
A versek jó része erőltetett, mesterkélt, „csinált” (nem az élményt vonom kétségbe, nem is a mesterségbeli képességeket, inkább szertelenséget, kapkodást, görcsöt érzek), még szerencse, hogy vannak jobbak is, nem is kevés, s ez menti meg a kötetet. De ők is – a jobb versek - olyanok, mint erdőtűz után a „talpon maradt” fák, legtöbb társuk elhamvadt, s ők kormosan, megtépve, de állnak a csonkok közt meredten, zöldellve bele a feketeségbe, szinte szökellve a fénybe, mint áll magánzárkájában a rab, mint a könnyeivel leragasztott gyertya, arccal a rács felé, fent az elérhetetlen magasban. (Haza Cellaablak a magasban, ez jutott.)
Együgyű alanyi vers
"Szolgává tesz, királynak felken."
Parancs, parancsnok: egy az egyben.
Csaltam felnőttként, csalódtam gyerekben.
Születtem 73 ózdi márciusán.
Anyám helyett nővérem volt anyám.
Fordítva. Vagy mégse. Vagy talán.
Apám cigány. Szobákat festett fütyörészve.
Szeretett inni. Engem nem szeretett mégse.
Vagy csak ő talán. Vagy nem vettem észre.
Titán voltam hat-hét-nyolc éves koromig.
Kit kínzás, Zeusz, éhség el nem komorít.
Nehéz vagy áldott, majd te kitalálod, a sorom így.
Sikert sikerre arattam, s megvetettem.
Feleségem lett, s két gyereket szültünk ketten.
Rendetlen voltam a szokott régi rendszerekben.
Szabálytalan apa. Komor, különc szerető.
Pofákat vágtam Istennek. Ördögnek. S rajtam eret ő.
Játszóterem lett, s otthona Mutteremnek a temető.
Nem vagyok árva, de nincsen rokonom.
Azt mondják, költőként magamat zokogom.
Nem gondolkodom következményeken, s okokon.
Erőm, az nincs. De van elég minden másnak.
Különösen sok minden őszinte vallomásnak.
Hívnak ide-oda gyakran. És Jónás Tamásnak.
Nem tetszik a kötet fele (elég terjedelmes is, költői életművek szoktak ilyen vastagságban megjelenni, vagy hosszú hallgatás utáni gyűjtemények. Mintha mindent beletömtek volna, ami felgyűlt a fiókban, illetve Jónás file-jaiban.), nem tetszik eléggé, de féltem az írót, a magát benne zokogva mutogató, sérült lelkű költőt (mert szinte már az emlegetett költőelődhöz mérhetően egzaltált), féltem őt, tehát a gyenge versek is működnek valamiképpen: szabad ötletek jegyzéke ezek két ülésben, csak direkt kiadásra szánva, és dögkútba azokkal az elméletekkel, melyek szikével választják le a szerzőt a művéről, itt bizony aggódni kell az íróért... Vagy inkább félteni kellett volna már korábban, amikor élte azt, ami itt most megelevenedik, és aki
Tegnap óta magázom magam.
(Para)
Nálam ez a vers viszi a pálmát (a Népdal c. kétstrófás is gyönyörű, de nem volt meg a neten):
Jegyzik az álmokat
Azt, aki nekem tetszik, feltétlenül elhanyagolom.
Félek tőle, de inkább tudom: nem lennék méltó párja.
Csak tápláléka lehetek bármi szépnek, áldozata.
Ha meg tudom tenni, hogy nem kívánom, már jól szeretem.
Nem viszem haza, nem leskelődöm utána, elkerülöm.
Nem mutatkozom be neki soha, ne tudja, ki vagyok.
Nem zaklatom telefonon, és nem követem az utcán.
Nem ábrándozom róla – talán jegyzik a vágyakat is.
S használom mégis: vele törlesztem titkos tartozásom.
Legfeljebb verseket írok róla, de soha sem neki.
Elfelejtem arcát, sorsát, nevét, álmom se adja ki.
Világok pusztulásán néma tanú: készülök rejteni őt.
Vihart teremtek, hadd tévedjenek el bennem az őt keresők.
(1973-)
![olvastam még [201802]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/0d6b1385828415e5b393b3d6fbe351bc_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)