[The Big Four, 1927] ford. Neményi Róza
Európa, 2013
[2 és fél fiola jázminhasisesszencia]
"– Nem sok híja volt! Bár ugyanakkor ügyetlen, hiszen nem is… vagy alig gyanakodtam. Én nagyon szemfüles vagyok, olyan szemfüles, mint egy macska. Hercule Poirot mostanra már megsemmisült volna – ami szörnyű csapást jelentene a világ számára. És maga is, mon ami – bár az nem lenne akkora nemzeti katasztrófa."
Agatha asszonynak valahogy sosem jön össze egy bűnügyi kalandregény, nem áll jól neki, na. Ez olyan gyenge volt, hogy alig hiszem el, hogy ő írta, egy olyan valaki, aki már túl van pl. az Ackroyd-gyilkosságon.
Megmondom őszintén, ha nem Agatha lenne a szerző, és nem Poirot a főszereplő, (bár ő is belepirul, ha visszagondol erre az esetére és betegszabadságot vesz ki, ha erről kérdik) , majdnem félredobtam a könyvet, tömény amatőrség, kapkodó, sete-suta próza, ötletesség helyett agyonbonyolított cselekmény, „cserébe” nulla karakterek, a legócskább bűnügyi kalandponyvák összecsapottságával.
Dust-jacket illustration of the first UK edition, 1927
(via Wiki)
"Poirot elmosolyodott.
-Az ég szerelmére, ne adja át magát ilyen szenvedélyesen a kétségbeesésnek. Azért tudunk egyest s mást."
Hastings a szokásos idióta, vele nincs semmi baj, de különösen gyalázatos dolog, ahogy a kis belgával elbánt Lady Agatha. Ahányszor megdöngeti a mellét Poirot, hogy ő kizárólag agymunkát végez – ez ugye ismerős –, és hogy ő nem szaladgál holmi nyomok, letört fűszálak és elhagyott cipők után, nos épp annyiszor kerekedik fel mégis és utazik át fél kontinenseket nem csak vonattal, de hajón, repülőn, és még ki tudja mivel, talán csak az űrutazás maradt ki a repertoárból, sőt, és most tényleg kapaszkodjanak meg, mes amis, ablakokon ugrál ki, repkény borította falakat mászik meg, és bombákat robbantgat!
Ne gondoljuk ám, hogy a szerző előtte beíratta őt egy fitnessklubba – éppoly köpcös, hercig ficsúr, mint eddig. Kábé a kretén, nagyszájú James Bond, a röhejes Fantomas figurája, no meg egy felhízlalt pingvin egyesül az övében. Nem vagyok a Kádár-kori irodalompolitika híve, de valahol jót is tettek nekünk azzal, hogy előszűrve, csak a remekműveket kiadva tálalták fel nekünk az életművet. (Egészen más lenne a kultírók megítélése, ha a kedvencek közé szórva adnák ki sikerületlen műveiket is.)
Ezért a sok sokkoló hülyeségekért csak annyiban kárpótolt Agatha, hogy megtudom (lehet, hogy már tudhatnám, csak nem figyeltem eléggé), Poirot-nak zöld szeme van, és mellesleg már nem is tudom melyik karakteren át) bolsizik egy egészségeset, elvégre a húszas években vagyunk (1927), és hogy már ekkor felfigyelt az atomenergiára és annak fegyverként történő felhasználására (természetesen a rosszfiúk – akik nem csak fiúk – törik ezen a fejüket.)
És, tessenek megint kapaszkodni, van neki egy testvére! és annyi mindenre derül még fény, amennyit csak egy agresszív magyar bulvárlap képes kideríteni a kiközösített celebjeinkről, de ezeket egyelőre fedje jótékony homály. Higgyék el, ses chers amis, van amit nem éri meg fellebbenteni.
-Mon Dieu! Legközelebb pókember leszek? A falra mászom! Bár termeszthetném már azokat a dísztököket!
Kis életrajzi kiegészítés:
"[A. C.] nem csak az 1926-27-es évre nem emlékszik vissza örömmel, de az ekkoriban írt könyveire sem: A titokzatos Négyes ill. a A titokzatos Kék Vonat sosem tartozott a szívesen felemlegetett művei közé."
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)