Ian Kershaw : A Hitler-mítosz - vezérkultusz és közvélemény
[The 'Hitler Myth'. Image and Reality in the Third Reich, 1987, 2001] ford. Berényi Gábor
Kortina, 2003
[4 Hitler-vicc csattanója,
éles tölténnyel]
"...az ekkortájt Bajorországban keringő viccek... szerint a Waffen-SS sorozásán megkérdezik az egyik jelentkezőt, hajlandó-e a háború végéig szerződni. Mire az illető ezt válaszolta: „-Nem, először inkább csak tizenkét évre.” Íme egy másik vicc: „-Meddig tart még a háború? – Amíg Goebbels nadrágja rá nem illik Göringre."
"…azt vizsgáltam – a rezsim különböző szinteken működő ügynökei által készített rengeteg közvélemény- és hangulatjelentés tükrében –, hogy miként látták az átlagemberek Hitlert a Harmadik Birodalom idején."
Ian Kershaw
Persze ennél sokkal többet vizsgált Kershaw: hogy miként emelkedhetett a közröhej söröspince-mélységeiből magasba az NSDAP, élén egy alakkal, akit mi (legalábbis sokan, az ún. közvélemény, mind a mai napig) vagy pojácának, vagy vérgőzös agyú tömeggyilkosnak tudunk csak elképzelni - pedig efféle démonizálással csak magunkat tévesztjük meg és hagyjuk becsapni. Mert a valóság mindig sokkal bonyolultabb. És ijesztő is: a könyvben a szemünk előtt, mint szakácsműsorban a gasztroceleb kezében a lágy kenyértészta-massza, formálódik Hitler és marketing-csapata markában a német közvélemény.
"-Amióta Hitler van hatalmon, a férjemnek télen is van munkája. Így elboldogulunk valahogy. Korábban persze másként mentek a dolgok.”
Egy volt kommunista felesége hozzátette: „-Kezdetben rosszul mentek a dolgok, hiszen maga is tudja, hogy megbélyegzett kommunisták voltunk. De ha valaki négy évig munkanélküli, persze, hogy radikálissá válik. A férjem két éve Tögingben dolgozik. Nézzen csak ide, most a Führer képe függ egykoron kommunista viskónk falán, alatta tanítottam meg a miatyánkot a kislányomnak. Én, aki 1932-ben kiléptem az egyházból. A kislánynak mindennap el kell mondania egy miatyánkot a Führerért, mert visszaadta mindennapi kenyerünket.”
De nem csak kenyérrel él az ember. Hosszú út vezetett odáig, hogy a 'Nagy háborúra' még jól emlékező nép feladja a pacifizmusát és vérszomjra gerjedjen - ennek eléréséről szól a könyv:
"…nehéz volt érintetlennek maradni a győzedelmes diadalhangulattól. A Wehrmacht „Fegyverzeti Felügyelőség”-ének jelentései szerint a fegyvergyárakban foglalkoztatott, s ezért mentességet élvező munkások nem akartak kimaradni a hadseregből, és mindent elkövettek, hogy bevonulhassanak."
Innen már gyorsan eljutunk a kiábrándulásig, és még tovább, a már gúnyos viccekig, melyekkel még a bukás évében is vigyázni kellett (főbelövés járt érte).
"1929 előtt a pártnak csak minimális befolyása volt a politika fősodrára. A vidéki párttagok pedig, akik fáradhatatlanul tevékenykedtek annak ellenére is, hogy az 1928-as Reichstag-választásokon az NSDAP igen gyengén szerepelt, a szavazatok 2,6 százalékával összesen tizenkét képviselői helyet szerezve, nagyon is tudták, hogy kilátásaikat helyi tényezők határozzák meg, s ezért nem kizárólag Hitlerbe vetették reményeiket. Az 1930-as választások nyomán, amelyek nemcsak a fokozódó gazdasági válság, hanem magának az államnak a válsága közepette zajlottak, a helyzet gyökeresen megváltozott: a nácik látványosan előrelőttek, 6,4 millió voksot, a leadott szavazatok 18,3 százalékát kapták, s 107 képviselői helyükkel egycsapásra a Reichstag második legerősebb pártjává váltak. Nem csoda, hogy a pártvezetés ujjongott a szavazás eredményét látván, hiszen legmerészebb várakozásaikat is felülmúlta, s az áttörés nemcsak tömegpárttá válást, hanem egyben markáns médiajelenlétet is eredményezett. A pártnak már egy évvel korábban sikerült leráznia magáról a „holdkórosok kis csapata” képét."
"-De hogy fogom ezt a 106 kergebirkát egyben tartani?"
(a kép forrása)
Egy végtelennek tűnő alapossággal megírt munka ez a Hitler-szakirodalomhoz, pontosabban a szakirodalom mellé, sőt után, mert csak bizonyos szempontokból tárgyalja a nemzetszocializmus történetét: miként küzdöttek a keresztények illetve az antiszemiták kegyeiért szavazataiért, egyszerre vagy akár felváltva, persze mindvégig meglovagolva az antikommunista érzelmeket, vagy hogy mikor élvezett elsőbbséget a külpolitika és mikor a tömeghisztéria.
Hatalomtechnikai kézikönyvnek is remek ez a visszatekintés, legalábbis a Jobbik (olvasni tudó) tagjai helyében néha belenéznék - még jó, hogy ez a veszély kevéssé fenyeget, mármint hogy olvassanak. (Ez ügyben irányadó még Timur Vermes paródiájából Hitler esete a mai széljobb pártemberekkel!)
Ami talán egy átlagosan tájékozott mai olvasó érdeklődését leginkább felkeltheti: az a szónok Hitler zsidósághoz való viszonyulása. Meglepően "józan" volt ugyanis: a Mein Kampf korai, ám annál őrültebb ígéretei után sokáig kerülte a témát - mármint a holokausztét -, a tömeg hiszterizálását meghagyta a párt legalsó szintjének, ő maga igen visszafogottan nyilatkozott erről - micsoda önuralom! -, ha kamerát látott:
"...rögeszméi ellenére Hitler már egészen korán – talán már 1923-ban – mint politikus feltehetően tudatában volt annak, hogy az antiszemitizmusnál szélesebb körben elfogadott jelszóra van szükség, ha meg akarja különböztetni az NSDAP-t más völkisch csoportok tisztán szektás politikájától, ha növelni akarja a párt vonzerejét, s ha komolyan licitálni akar a hatalomért. Minél közelebb került a hatalom megragadásához, annál elkerülhetetlenebb volt, hogy az antiszemitizmust – pusztán tálalási szempontok miatt – a Hitler-kép többi összetevőjének rendeljék alá, vagy közéjük besorolják. És mihelyt a kormány feje lett, nyilvánosan el kellett határolódnia az antiszemita aktivisták ízléstelen, útszéli cselekedeteitől.
A döntést mindenekelőtt külpolitikai megfontolások tették szükségessé, másrészt nem akarta fölöslegesen elidegeníteni magától a Hindenburg körüli előkelő, konzervatív német köröket, mivel- hogy ezek saját, megrögzött antiszemitizmusa hirtelen alábbhagyott a nyílt, önkényes kegyetlenkedések láttán. Mi több, 1935-re, vagy még előbb, többszörösen bebizonyosodott, hogy a zsidók elleni antiszemita erőszakosságok és terrorista huligánakciók, melyeket a párt aktivistái hajtottak végre, általában népszerűtlenek a társadalomban.
Ám az új antiszemita hullám provokálta és a propaganda bátorította kegyetlenkedések hatására megint előtérbe került a „zsidókérdés”. A párton belül egyre nagyobb nyomás érvényesült az antiszemitizmus törvényesítésé- re, hogy teljesítsék a pártprogramot, a közvélemény pedig rendeleteket várt, hogy véget vessenek az „egyéni akcióknak”, amelyek a kegyetlenkedések nyarát jellemezték.
Hitler többé nem térhetett ki a „zsidókérdés” elől. Birodalmi kancellári kinevezése óta a „zsidókérdést” Hitler először a nürnbergi pártkongresszuson vetette föl 1935. szeptember 15-én. Az itt összegyűlő Reichstag tagjai előtt elmondott üzenetében három törvény elfogadását javasolta: a „zászlótörvény” és a két hírhedt, zsidóel enes „nürnbergi törvény” jóváha- gyását (a Birodalom állampolgársági törvényét, amely megtiltja a zsidóknak, hogy birodalmi állampolgárok legyenek, és a „Német vér és tisztesség védelmének törvényét”, amely eltörli a házasságot és a nemi kapcsolatot zsidók és „árják” között)."
De azt is nehéz mi fejjel megértenünk, hogyan történhetett meg az, amit így vezet fel a szerző: "A következő fejezetben foglalkozunk azzal, milyen figyelemreméltó népi reakciókat váltott ki az SA vezetőinek Hitler által elrendelt és 1934. június 30-án végrehajtott lemészárlása: távolról sem rontott presztízsén, inkább jelentősen növelte népszerűségét."
csúcsvezetők a náci menedzsment vezérkarából:
Hermann Göring, Julius Streicher és Joseph Goebbels
(via)
Lásd még alul az idézett részletek, itt lefirkált nyúlfarknyi véleményemet helyettesítendő beszéljen inkább maga a szerző!-jelszóval alaposan (ki/)megidéztem a könyvet.
És... vagy csak fáradtan pörgettem végig a könyvet, vagy mégis jogos érzékeltetnem, nem tudom: de talán kissé hosszan járjuk körbe ugyanazt, és azon túl, hogy itt-ott helyrepofozza a tényként megkövesedett félinfókat (pl. Hitler bizony óvatos nyuszi számító volt, mikor teli szájjal zsidózott, nagyon-nagyon megnézte, kik előtt is tart beszédet), a könyv kissé unalmassá válik a felénél (bár lehet hogy csak azért, mert annak a bizonyos karizmának a kopása természetes dolog a háborús viszonyok közt, ha nap mit nap légópincéből kell a fegyvergyárba menni dolgozni - és főleg gáz a helyzet, ha már fényes nappal is háborítatlanul végigbombázhatják az angolszászok az országot, miközben a Führer a győzelemről hadovál.)
Annyira sok szenzációs új, érdekes részletet a hatalomba emelkedésről nem dob be a köztudatba, és bár nem merek Hitler legvaskosabb életrajzírójával szemben szakmai kritikát megfogalmazni, szerintem a forráskritikának talán még jobban alávetendő „hangulatjelentések” mellé nagyságrendekkel több viccet (nem csak a fent idézett kettőt) kellett volna felkutatnia és idéznie, ennél jobb tükre nem létezik egy korszaknak, egy társadalmi közérzetnek.
>>> további idézetek
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)