Szepesvári Béla: A hazáért mindhalálig
Vitéz Szepesvári Béla ny. alezredes háborús naplója
Nemzetek Európája K., . 2013.
magyar / napló / Horthy-korszak / katonaiskola / Kőszeg / Ludovika / Észak-Erdély / második világháború / front / hadifogság
[4 kinőtt uniformis]
"[1944] December 9–11.
Boldogasszonyfán tartózkodtunk. A kiképzést folytattam. Szedtük össze a frontról megpattanókat, nagyon sok volt. Az ejtőernyősöket bevetették. Innen, a dombtetőtől, gyönyörűen lehetett látni a Balatont és a füstölgő frontot. A vízben csak úgy fröcsköltek a lövedékek. Mi lehet most kis siófoki nyaralónkkal? Remélem, megmarad! Este Balázs szaki meghívott párunkat saját pincéjébe borozni. Nagyon jól mulattunk."
Ottlik 1926-ig járt Kőszegre, szerzőnket 10 évesen, 1929-ben íratták be a szülei, vagyis három évvel lecsúszott arról, hogy a kis Géza kergesse végig békaügetésben a még kisebb Bélát a cőgerájban. Személyes emlékük nincs egymásról, mégis sok az azonos élmény: a katonaiskolai drillje, a hosszú évekre kizárólag feszes egyenruhába szorított test, a magas kaucsukgallér lenyomatai a nyakon és a reflexé vált fegyelem a lelkükben. Ottlik regénye mellett persze csak lábjegyzet lehet Szepesvári Béla naplója, de történelmi hitelesség szempontjából sokkal több.
Az egykor, 1945-ben hadifogolyként - angol felügyelet alatt - Dél-Ausztriában rekedt magyar katonatiszt évtizedekkel később látogat vissza az osztrák falugazdaságba, ahol anno a háziak egyik kisgyermekére bízta a naplóit (tudta, a szovjet gyűjtőtáborban úgyis elvették volna), s pár éve a jócskán felcseperedett „sógoréktól” kapta vissza élete legviharosabb éveinek „emlékkönyvét”.
És nem csak megkerülése miatt nem egy átlagos memoár ez a katonanapló: legalább három-négy élet tanúja. Először egy 10 éves kisfiúé, akinek a szemével a (leginkább Ottliktól ismert) kőszegi katonaiskola mindennapjait ismerjük meg belülről, szinte olyan kézzelfoghatóan, mint az idézett klasszikus. Másodszor (képzavar jön, de belefér katonáéknál) vele menetelünk a katonai szamárlétrán a tisztiskoláig, a híres Ludovika életét is megismerjük, majd kikerülünk a 4 évre visszafoglalt Erdélybe. Ezután részletes háborús naplót kapunk, ahogy a magyar és a szovjet frontvonal a szemünk előtt tolódik Erdélytől az osztrák határig. Legvégül az ausztriai angol hadifogság boldog emlékezetű éveit számoljuk, mikor is egy parasztgazdaságban dolgozott: mint munkára kihelyezett foglyot napszámosként dolgoztatták gyönyörű alpesi környezetben, de szinte családtagnak számított, egy megviselt frontkatona rekreációs céllal sem kívánhatott volna ennél különbet: lila Milka tehenekkel ébredni.
Élete későbbi éveit, mikor is a kommunista kat. rendészet próbálja felhasználni egykori hadtestparancsnoka (a Hunyadi hadosztály vezetői) ellen, hogy nincstelenné lesz és mindent elölről kell kezdenie, alig pár szóval intézi el. Oly szűkszavúan, hogy a kötet végén szereplő annyi más oklevél és egyéb irat fotómásolata közt szemet szúr egy Göncz Árpád-adományozta 1956-os emlékoklevél is, ám erről az évről szerző nem mesél semmit.
Ennyi röviden a tartalom, ha minden egyes fejezetét kibontanám, Jókai regénnyé duzzadna – miért van, hogy elmesélve minden történet egyre bővebb, terjedelmesebb? A kőszegi katonai alreál éveit mindenkinek ajánlom, nem csak érzékletesen írja meg azt a traumát, hogy a Vas megyei postamester családjának legkisebb, negyedik fia miként kerül 10 éves csöppségként (mindig is kis termetű volt) a szigorú intézetbe, de lassan úgy kiismerjük a trianoni ország mindennapos közérzetét, ahogy a legkiválóbb történelemkönyvek sem képesek visszaadni.
Ugyanez érvényes a tisztiiskolás évekre: ahogy ludovikás „gólyaként”, az elő évben még Egerben csicskáztatják őket az altisztek, még az eddigieknél is keményebben, hogy utána elviseljenek bármit, de tényleg bármit: közülük majd igen sokan és a nem is olyan távoli jövőben Szibériát vagy(/és) Recsket.
Katonahumor, anekdoták és kevéssé ismert társadalmi szokások tárháza a napló: onnan kezdve, hogy a mindenkori cőgerek, kadétok és tisztek miképpen tudtak elegyedni a civil polgári családokkal, magyarán hogy csajoztak, de nem csak odahaza ám, de kint a fronton is, odáig, hogy miképpen nevelte katonává a kemény fejű székelyeket Erdély havasaiban, vagy miképp is "bizonyította" a katonáinak a háború végén, hogy bizony még őt is fogja a golyó...
"Este megkaptuk a híreket a sorsunkra vonatkozóan. Az összes főhadnagy és százados megy a Szent lLszló hadosztályba, az öregek biztos nyugdíjba, főhadnagytól lefelé pedig nem tudtuk, hova. Lefeküdtünk és végre nagyot aludtunk.
Október 28.
dél felé a főhadnagyok és századosok Budapestre mentek a Ferencz József laktanyába. Szegény, öreg Pest, de rég nem láttalak! Azóta jól összebombázták. A laktanyában ettünk valamit a tiszti étkezdében. Ismét írtam szüleimnek. Aztán föl egy autóbuszra, irány Pápa. Éjjel értünk Pápára, az ejtőernyős laktanyában szállásoltak el.
Október 29.
Reggel kimentünk a repülőtérre, ott megkaptam a beosztásomat: gránátos zászlóalj, 2. századparancsnok. Délután autóbusszal kimentem Homokbödögére, ahol alakítandó századomnak már meglévő része volt. testőr lövészekből állt a század kerete, a többi legénységet öreg bácskai partizánok alkották.
Október 30.–december 6.
Lassan kipihentem az Erdélyben átélt izgalmak utóhatását. Vagy két hétig alig aludtam, mert egész éjjel az oroszokkal verekedtem és bántott a lelkiismeret, vajon rossz vezetéssel nem okoztam-e emberek halálát. Egész éjjel fürödtem a verejtékben és halottakat láttam. Össze-vissza voltam fázva, különösen a vesém, minden 10 percben ki kellett mennem. Nagyon jó helyem volt egy Kovácsné nevű szolgálatkész özvegyasszonynál, reggelit, ebédet, vacsorát kaptam. Nagyon jól tudott főzni.
A munka rengeteg volt. naponta jött ember, anyag, fegyver. A kiképzésbe nagyon bele kellett feküdni, de nem volt hozzá semmi segédeszköz. Új német fegyvereket kaptunk, azokhoz sem értett senki. Már a Ludovikán nagy vonzódást éreztem a fegyverek és az egyéb mechanikus szerkezetek iránt, ezért elvállaltam az új fegyverek kezelésének és harcászati alkalmazásának kidolgozását is.
Az Erdélyben tapasztaltak után nem csináltam óvatos békekiképzést. Így az első nap az emberek mellé dobtam egy kézigránátot, hogy szokják a robbanást, – ketten könnyebben megsebesültek.
Az erkölcsi nevelésre igen nagy súlyt fektettem. Szerettek is az öregek. Magánéletemben a Vajtai kocsmába jártam a hadapródokkal, udvarolgattam Gizikének, a kocsmáros csinos lányának. Közösen vettünk egy disznót, és nálam voltak belőle a vacsorák. A zászlóaljnál is volt párszor muri. Szüleimtől is kaptam levelet, nagy volt az örömöm.
December 9–11.
Boldogasszonyfán tartózkodtunk. A kiképzést folytattam. Szedtük össze a frontról megpattanókat, nagyon sok volt. Az ejtőernyősöket bevetették. Innen, a dombtetőtől, gyönyörűen lehetett látni a Balatont és a füstölgő frontot. A vízben csak úgy fröcsköltek a lövedékek. Mi lehet most kis siófoki nyaralónkkal? Remélem, megmarad! Este Balázs szaki meghívott párunkat saját pincéjébe borozni. Nagyon jól mulattunk."
És végül a szokásos rovat, a szerző portréja, most kissé szokatlan módon. Magyarázkodással, mert hülye a világ. Kérem senki arra hajlamos ne hisztizzen be, hogy a lapot propagálom. A szerző fiatalkori portréját csak innen tudtam leszedni a neten: ez a furcsa lap úgy látszik, részletekben közölte a napló háborús fejezeteit.
Azért jó tudni róla. Az alábbi lap főszerkesztője, bizonyos Kosaras Péter Ákos azzal híresült el öt éve, hogy Budakeszin gimis tanárként SS-egyenruhában parádézott - ha nem is éppen így történt (hagyományőrzés, a W.-SS-nek alárendelt magyar Hunyadi hadtest kétségkívül német uniformisában), de annak, aki alaposabban utánanéz, hát tényleg ferde illatok csapják meg az orrát, a(z immár tordasi) "tanár úr" nem kicsit tolja túl a harci szekeret, benne Horthyval és valami képzelt, ősmagyar tarackkal meg faji ideológiákkal.
Címlapon 93 évesen
Ahogy az is khm, árulkodó, hogy könyvünk kiadója, a Nemzetek Európája is olyanfajta kiadványokkal örvendezteti meg a nagyérdeműt, mint pl. a "Téged hív az SS" gerinccímű (1943. évi) SS-zsebnaptár (2007-ben) vagy egy kedélyes Szálasi-reprinttel: "A magyar állam felépítésének terve" címmel (2006), de mivel talán ők is vallják a bartóki 'csak tiszta forrásból' elvét: mellé gondosan kiadták "Az NSDAP programja és világnézeti alapjai"-t is (2006), stb... És a kötet nem éppen forrásközlés, nem az MTA TTI-vel társulva adták ki... Hát, ez sokkal többet mesél róluk, mint egy teaosztás diákoknak a Pilis közepén SS-zubbonyban.
Ám azonnal mindenkit óva is intek attól, hogy csak mert az ő lapja szemezgetett a könyvből, mindjárt Szepesvárit is egy akolba soroljuk vele.
Mondjuk azt nem tartom normális dolognak, hogy az unokákat is vitézzé avattatta (fotók a könyv végén), de ez legyen vele a legnagyobb baj. Sajnos semmi személyeset nem tudunk meg róla onnantól, amikor félbeszakad a memoár, vagyis 1945 körül. (Mindössze annyit még, hogy tiszti rangját - és persze nyugdíját - elvették, majd némi vegzálás után elvégezhetett egy ipari iskolát, és családja lett. 1990 után rehabilitálták és előléptették, ma már nyugállományú alez.)
És csak apróbb, utólagos kiegészítésekkel látta el a szövegeket, pl. megmagyarázza, anno miért jegyezte fel olyan sokszor, hogy mikor alhattak végre, akár csak pár percet - ez a frontviszonyok közepette valóban életbevágó probléma. Az olyan eseteket, hogy milyen jókat tréfálkozott a mellé kirendelt Gestapo tiszttel, annyival intézi el, hogy ő akkor (ludovikás tisztként!) azt sem tudta, mi az a Gestapo, vagy hogy őnekik akkor még sejtelmük sem volt a népirtásokról. Nem tudomásuk nem volt: de sejtelmük sem... Hát a fene tudja. Egy esetben látszik megrendülni a fokozódó társadalmi terror miatt: mikor a Ludovikán egy zsidó származású évfolyamtársuk öngyilkos lett, mert a frissen hozott új faji törvény értelmében nem tehette le a tiszti esküt...
Szepesvári, azok alapján, ami a memoárjából kiderül róla, az átlagos horthysta katonatiszt "úriember" kategóriájába tartozott, a szemünk előtt lett az elit részese, lett egy szerény postamester sokadik fiából, mert ő már nem tudták kitaníttatni, katona, majd tehetsége folytán (pl. jó tornász és zenész volt) tiszt. A politikába sosem keverte magát, egyetlen eszme vezérelte: a Horthynak tett eskü - és itt mindjárt bele is futunk egy újabb kényes részbe: a nyilas puccs híre kb. 10 nap késéssel éri el csapattestét a fronton, és tiszttársaival együtt ő is minden további nélkül engedelmeskedik a puccsisták további parancsainak. Persze itt magyarázkodik kicsit: egyrészt a háborús viszonyok kényszere, ez érthető is, meg a címbeli "A hazáért mindhalálig" jelszó, de igazán nem tudja megmagyarázni, miért tartott ki a német csapatok közt egészen Ausztriáig. Sőt, maga meséli el, a besorozott gyerekek kiképzését is vállalta, még panaszkodik is a "gyenge" 15 éves fiúkra...
Szóval sokféleképpen megítélhető Szepesvári szerepe, de egyet elvitathatatlannak érzek: egy történelmi forrásértékű, tanulságos olvasmánnyal volt dolgunk.
Az idős szerző manapság (innen): Szepesvári Béla (1919-)
(a kötet tele van a képeivel, egy délceg, fitt öregúr: jógázik, kajakozik, hiába, a sportos nevelés nem múlik el egykönnyen)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)