Moldova György: Magányos pavilon
Bratislava, Tatran, 1966; Budapest, Magvető, 1966
Moldova György: Az elbocsátott légió
Magvető, 1969
Lásd még a PIM/DIA halhatatlanjai közt)
[másfél kitépett nyelv]
"A rendszernek ma éppúgy szüksége van ránk, mint 1945-ben vagy 1946-ban, mikor még nem dőlt el a hatalom sorsa. Flórián fanyarul mosolygott:
– Védjék meg a rendszert a kedvencei: a hivatalnokok és a funkcionáriusok. Esetleg az élen járó műszaki értelmiség is segíthet nekik. Már unom, hogy ha baj van, mindig minket eresztenek el a láncról."
Nem csupán pofátlan történelemhamisítás ez az egész (mely hobbi Moldovánál talán a Kádár-könyvével éri el a mélypontot), nem csak egy regénynek gyenge próbálkozás, de egy rút, ocsmány, ízléstelen írói szereptévesztés is.
Moldova vagy a feloszlatott ÁVH helyett sértődött meg, vagy nem tudom, mit olvastam.
először együtt: Magvető, 1981Moldovát erősen összezavarhatta önként választott szellemi atyja, Kardos György is, aki egykori ávéhás múltját büszkén vállalva cenzorkodott kiadói székében. Ez a skizoid helyzet nem tett jót a regénynek, pedig nem indult rosszul. Moldova nagyon jó a dialógusokban, és még humort is csempész ebbe a ködös-véres, október végi, fent a budai hegyekben eldugott kórházba.
Szóval Moldova helyenként, eleinte sziporkázik, de a csillagszóró lassan a körmünkre ég és büdös marad utána.
"A nemi élet a létező legjobb hasizomgyakorlat, garantáltan megvéd az elhízástól."
"Az ízlés egyébként is önvédelmi kategória."
"Ezt a férfit gönnolnám [sic!] magának Zsófia. – Nekem? Miért? – Kellően izgága ahhoz, hogy megakadályozza magán a lelki zsírpárnák terjedését."
"Jól fogalmazni mindig életveszélyes, ha másért nem, azért, mert az ellenfelet is ugyanerre ösztönzi."
A volt verőlegényeknek ad1: erre (bedurcizni) nem is marad idejük, szépen lefoglalta őket az '56 utáni három műszakban történt továbbfoglalkoztatás, hosszú éveken át, ad2: az egykori vitéz gárdának a BM állományába át nem vett töredéke is jobban tette, hogy hiszti helyett lapult, mert se a közvélemény, se az önmagának is hazug kádári politika nem emlékezett rájuk jó szívvel, azt pedig hogy nincs nagyon mire fel ugrálniuk, csak a csecsemők előtt nem volt nyilvánvaló.
"Kikapcsoljam a rádiót? – Nem kell. Mi az, amit játszanak? – Beethoven: Hegedűverseny. Ismeri Beethovent? A férfi lassú, nagy harapásokkal evett: – Még nem hallottam a zenéjét, csak kétszer vagy háromszor. A tisztiiskolán olvastam róla. Lenin azt mondta Gorkijnak, hogy nem szereti hallani Beethoven műveit, mert elfogja a megbocsátás vágya az emberek iránt."
"...alacsony voltam és proli. Én igyekeztem annyit megdönteni ezekből a szép dögökből, amennyit csak tudtam, ezt úgy neveztem magamban, hogy bosszú a proletariátusért."
"Azért lettem némileg osztályáruló, mert nem tudtam elviselni a proli lányokon a fényes, vastag kombinéket."
"Ha megfigyelt valaha kettéfűrészelt élőfát, láthatta, hogy tömegében érzéketlen, halott anyag, geszt, alig néhány milliméternyi az érzékeny, változásokra reagáló réteg. Azt hiszem, ilyen a társadalom is, ezt a réteget azok az emberek alkotják, akiknek már nincs mit veszteniük, minden nagy mozgalom, mely kockázatvállalást igényel a társadalommal szemben, csak őrájuk támaszkodhat."
"...az állam hű kifejezője az emberi természetnek, alapvetően gonosz és pusztítani vágyó. Éppolyan naivság lenne az állam megjavulását remélni, akár az emberét."
A két regény tkp. egy: mintha csak egyetlen, pl. Az ÁVH mennybe megy c. regény két nagy fejezetének címe lenne a fent látható két regénycím. Történetükben a két regény közt tkp. cezúra sincs, a Légió ott folytatódik, ahol a Pavilon abbamaradt. Annyi csupán a hangsúlyeltolódás, hogy míg az elsőben Zsófia, a nővér tekinthető inkább főszereplőnek (helyszín és idő: 1956 ősze, egy elzárt kórház a budai hegyekben), míg a második részben egy volt ávéhás, majd Rajkékkal együtt lecsukott, és évekig raboskodó Flóriánnak, Zsófia szerelme vívódó lelkének a regény igazi csatatere. (Hogy Flórián ávéhás lenne, nincs kimondva, de Rajk toborozta, minden jel erre mutat. Bár ő maga már nem érzi magát annak, mert a Rajk-per farvizén ő is elszenvedett pár csúnya év börtönt, attól még az volt.)
"Bár a teste még mindig őrizte az ávósoktól kapott ütések nyomait, és idegeiből sem múlt el az emléke annak a hat évnek, melyet börtönben töltött, Tóth mégis ávósnak tartja őt. Bántotta és elkeserítette a tudat, hogy senkinek sem magyarázhatja el ezt a különbséget."
Magvető, 1989Mindketten szerencsétlen, tragikus, magányos figurák, ez közös nihil is hozza majd őket össze, bár Flórián néha még ebből a kevéstől is menekül, ő tulajdonképpen egy exávéhás flagelláns.
"Mondja, miért jelentettek fel engem? Mi hasznuk van belőle? – Semmi, Zsófia, éppen az bizonyítja teljes önzetlenségüket."
A regény legszínesebb (ha nem egyetlen egyénisége) a kalandor, derűs alkesz és vércinikus humorral megáldott orvos, Englisch (miféle név ez?!), aki viszonzatlan szerelmét Zsófia iránt barátsággá fojtja el és kalandorrá lesz: még el sem szállt a füst 56 ősze felett, máris csatlakozik egy kubai orvoscsapathoz – hogy aztán jóféle rumokkal térjen haza a többéves kiküldetésből – de ez mellékszál.
"Redő mosolygott:
– Nem fogja elhinni rólam, de én jezsuita gimnáziumba jártam. Szegény parasztgyerek voltam, és egyedül őhozzájuk vettek fel tandíj nélkül, ingyenes kollégiumi ellátással. Hittanból már nem sokra emlékszem, de a rend jelszavát sohasem felejtem el: „Nunquam reformata quia nunquam deformata.” Sohasem kellett megreformálni, mert sohasem deformálódott. Azt hiszem, a mi taktikánk is ilyen."
"Sokan meghaltak közületek? – Nem tudom, és azt hiszem, senki sem tudja pontosan. Lehet, hogy csak ötszáz vagy annyi sem, az egy tízmilliós ország számára még nem tragédia, egy járványban is elpusztulnak ennyien. Csak az a baj, hogy nehezen található újra ilyen ötszáz ember."
"A nagy halak vagy ma is nagy halak az államapparátusban, a külkereskedelemben, és nem kockáztatják az állásukat azzal, hogy szóba állnak velünk, vagy betegek, és örülnek, ha meleg szobájuk és szabályos székletük van, vagy lezüllöttek."
Képes ügyfél nevezni az egykori áldozatokat - mert nem csak a karakter beszél ám Moldova ávéhás szereplőiből - arról nem is szólva, hogy egyetlen mondat alatt bűnösből áldozattá lesz az egykori verőember:
"Minden reggel együtt utazom az autóbuszon egy másik régi ügyfelemmel, megáll velem szemben, és merően néz rám, semmi kétségem sincs, hogy a legkisebb zűr első napján kitekerné a nyakamat. Őt is jelentsem fel?"
Egyenesen áldozatokká lesznek nála a ávéhások:
"Flórián felszólítás nélkül felállt, és bal kezével megszorította a szék karfáját:
– Nem tudom, de ha valóban szerződésről van szó, nem én szegtem meg először. Engem, és mondhatom, minket, az „ország és a rendszer védelmezőinek” nagy csoportját, áldozatul dobták oda az úgynevezett nemzeti egység érdekében. A csendes, morális terror légkörében éltünk, és élünk ma is. Ha gyárakban és hivatalokban vagy bármilyen más munkahelyen is dolgozunk, gyanakvás és gyűlölet vesz körül, és az állam egyetlen lépést sem tesz, hogy megvédjen minket, sőt mi vagyunk a társadalom egyetlen rétege, mellyel szemben következetes megtorló és háttérbe szorító rendszabályokat mer alkalmazni. Fele ennyi eréllyel már rég fel lehetett volna számolni az országban a titkos fasizmust vagy a huligánokat."
Moldova ifjúságképe:
"A fiú nagyon tisztelte Flóriánt, elfogódottan kezdte a beszélgetést, de később felengedett, következetesen és sokat kérdezett. Kérdései szinte kivétel nélkül a felszabadulástól 1956-ig tartó időszakra vonatkoztak. Bár az események értékelésében érződött Lendvai hatása, a fiú tájékozottsága mégis meglepte Flóriánt:
– Magát pont ezek az évek érdeklik?
– Igen. És nemcsak mint történészt. Én rossz időben születtem, szívesebben éltem volna abban a korban, mint apu.
– Lehet, hogy megbánná, ha teljesedne a kívánsága.
– Nem vagyok naiv, meg tudom mondani, mennyit keresett akkor egy munkás, és mit vehetett érte.
– Nem túl sokat.
– Mégis egyszerűbb volt az élet, adva voltak a frontok, és nem arra ment el az energia nagy része, hogy megkeressük: hová tartozunk, és kire kell lőni."
"Ezeknél a könyveknél előbb azt szokták eldönteni, hogy mi maradjon ki belőle, csak aztán határozzák el, hogy miről szóljon. Néha jobb is így. Én például szívesen elengedném azt, amit rólunk írnának.
– Az ávósokról?
– A hazaáruló ávósok „városban maradt” alcsoportjairól.
– Mit jelent az, hogy „városban maradt”? – Maga nem ismeri ezt a felosztást? 57-ben a Hatóság megmaradt emberei két csoportra oszlottak annak alapján, hogy hol töltötték el a hepaj idejét. Az arisztokrácia az lett, akik kimentek az erdőbe, a szovjet csapatokhoz Budakeszire, Zugligetbe, a gyávák pedig mi, akik bent maradtunk Pesten, akár azért, mert tényleg próbáltunk összehozni valamilyen akciót, akár azért, mert féltettük a családunkat. A „városban maradtak”-nak aztán nem sok babér termett a szakmában."
Megható lehetne, hogy Moldova egyáltalán felkelésnek titulálja 1956 őszét. A (kettős)regény szinte már feloldozás a rákosista terrorszervezetnek: persze dialektikusan elismeri a hibáit – melyet csak túlzásoknak tart, hiba a rendszerben jelleggel -, magát a szervezetet egy afféle a cél szentesíti az eszközt elvén, egyfajta elit gárdának írja le (képes azt emlegetni, hogy az ÁVH tipikus alakjai jó szándékú tudósok (!) akik csak véletlen kerültek be a kék paroli alá, amit meg az állambiztonság címke alatt műveltek, arról szinte már úgy érezzük, jól tették). Mintha Moldova 1964-1965 körül annyira utálta volna az egész országot, hogy csak ezzel a könyvvel tudta leköpni. Az egész olyan gusztustalan, hogy nem is fecsérlek rá több szót, csak ideidézem pár mondatával Moldovát, aki szereplőinek alighanem jó pár megnyilvánulását saját elszólásának tekintette.
"Horthy nem volt hülye, nem bánta, ha a tisztjei nem olvasták a „Mohács”-ot vagy a „Tetemre hívás”-t, de azt megkövetelte tőlük, hogy olyanok legyenek, mintha skatulyából húzták volna ki őket. Ebben az országban ez imponál."
Mint regény egyébként nem lett volna rossz – eleinte: Zsófia alakját, főleg mert egy üldözött pártember iránt kezd el vonzódni, akár még összetettnek is gondolhatnánk, de aztán csak marad a sima sajnálat, ahogy Flórián meghurcolt ávéhás karaktere sem csiklandozta fel bennem a katarzist, bár biztos voltak olvasók, akiknek már az csupán áldozatként leírt Rajktól a cerkájukért nyúltak (igen, lehet akárhogy érteni).
További remek részletek:
"Még a háború előtt működött Pesten egy német könyvbarát szövetség, ha jól emlékszem: Deutsche Buchgesellschaftnak hívták, én is eljárogattam az olvasótermébe, és valahogy megőriztem a tagsági jegyét. 80Igen jól mutatott, fölül a birodalmi sassal, alul három nagy pecséttel, ennek az olvasójegynek csináltattam egy celofán tokot, amitől végképp úgy nézett ki, mint egy Gestapo-igazolvány. Éjszakánként megálltam egy Duna-parti ház sarkánál, a nyilasok szinte minden órában kihoztak a gettóból egy-egy csoportot, és a parton felállítva belőtték őket a folyó jégtáblái közé. Sajnos, csak néhányukon tudtam segíteni. Előléptem, felmutattam az olvasójegyet, elmormogtam: Deutsche Buchgesellschaft, majd közöltem, hogy a német parancsnokság megbízásából túszokat viszek magammal, akiket megtorlásként a bombatámadásokért nyilvánosan végzünk ki. Szerencsére egyik nyilas sem értette meg az igazolvány szövegét, így mindig sikerült kiemelni egypár embert a csoportból. A gyerekeket vittem magammal, de ez nem ment könnyen, harcot kellett vívnom értük a nagyszülőkkel, akikre az elhurcolt apák és anyák bízták rá őket, az öregek féltek, hogy nem tudnak majd elszámolni velük, nem sejtették, hogy alig öt perc múlva a géppisztolysorozatok levesznek öreg vállaikról minden felelősséget."
"Még azokban az években, mikor különféle delegációkkal külföldön jártam, egyszer eljutottam Auschwitzba is. Az ember ronda állat, uram, hétmillió halott maradványait nézegetve is hízelegni akartam a hiúságomnak, szerettem volna felfedezni valamit ebben a szörnyű városban, amit csak én fogtam fel, előttem senki más, tudtam, azt mélyebb emlékként viszem magammal, mint az idegenvezető bármelyik tájékoztató adatát. Ezért siettem el a hajhegyek, az összeszáradó gyerekcipők, a halomban álló műlábak mellett, ahol a látogatók a leghosszabban elidőztek, míg végül is elju87tottam ahhoz a hatalmas tárlómedencéhez, ahol a halottak fogkeféit gyűjtötték össze. Itt megálltam, és sokáig néztem a fogkeféket, Európa minden országából hozták ide őket a szerencsétlenek, a fa, a fém és áttetsző műanyag nyeleken ott láttam Németország, Franciaország, Svédország, Magyarország, Hollandia és még ki tudná felsorolni, hány ország híres gyárainak és cégeinek a nevét, szimbólumát Európa egész kultúrájának."
Erről tippem sincs, igaz-e, vagy Moldova találta ki ezt a buta jelvény dolgot:
"– Nincs igaza, Flórián, Irma nagyon rendes, használható ember. Bátor és ügyes. Sohasem felejtem el az első akcióját, mikor 1947-ben szétrobbantotta a Műegyetemen a nyilas diákszervezkedést. Kitette a gomblyukába a szárnyas síléceket.
– Az mit jelent?
Ez volt akkor az illegális nyilasjelvény. Száll a sí, egybeolvasva Szálasi. Elfogadták Irmát Erdélyből menekült úrilánynak, felderítette az összes kapcsolatokat. Ritka bravúr volt. És azóta is csak a legjobbakat mondhatom róla."
(via)
Felsorakozik:
Sötét angyal, Szépirod. Kiadó, 1964
![olvastam még [201802]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/0d6b1385828415e5b393b3d6fbe351bc_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
![olvastam még [201801]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/1ebdc6931b84b14c6b1fa811e379f754_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)