Kálmán Olga (1968-): Egyenes beszéd
Adásidőn innen és túl
Libri, 2013.
[3 és fél "adástükröm mondd meg nékem"]
Sok dolog becsülendő benne, pl. van annyira karakán Kálmán, hogy végre elhiszem egy médiamunkásról, hogy ő maga írta a könyvét (bár lehet, megint csak naiv vagyok). K.O. kemény csaj, valahogy ezt sejtettük is a tévéből, bár én nem osztom azt a közvélekedést, hogy minden irányba mindig egyformán kemény lett volna, de elismerem, még így is előkelő helyen szerepelne egy objektív riporter kerestetik vetélkedőben, de ez meg inkább a mezőnyt minősíti.
A tévés memoár természetszerűleg tele van sztorikkal, ám szerintem rosszul válogattak a bőségtálból, pl. a híres Pokorni-féle exodus annyira bizarr, máig érthetetlen eset, mintha szerencsétlen (akkor még talán) alelnöknél valami mentális zavar lépett volna fel (Pokornit „nem szereti a kamera”, ami nagy pech egy közszereplőnél: máskor meg a hazai balneológiai kutatásokat akarta visszafogni egy tétova tévés pillanatában, mondván, hiszen nincs is tengerünk… és még ezzel együtt is ő az egyik legjobb koponya a csapatban, haha.) Hogy ennek a trófeának az elejtéséről is meséli, annyiban jogos, hogy ezzel a „zrínyizéssel” (régi vendéglátós szleng: 'vendég elrohanása fizetés nélkül') magyar médiatörténetet írtak.
Viszont a teljesen gyengeelméjű, mittomén milyen öregúr lealázása a mittomén milyen buzgókeresztény országos családi gittegyletből nem sportértékű – egy cselgáncsbajnok memoárjából is kilógna az a dicsekvős sztori, mikor jól megrugdosott egy tolószékest, ha teccenek érteni. Ez az eset nem „egy újabb bolondság feletti győzelem” volt, hanem a vakok közt a félszeműek diadala – mert abban nagyon igaza van amúgy, hogy a tévés munka csapatsport. És ha már az ATV nagyasszonyát járjuk körbe: nem éppen a kötet erényei közé tartozik a ködgép üzembe helyezése: mikor egy (leendő) hírigazgató megvallja, őelőtte mindig homályban maradt az ATV részletes tulajdonosi köre… Hiszi a piszi, mondaná erre egy másik Kálmán Olga.
A legalja szakmailag - legalábbis a kötetben összegyűjtöttek közül - az L. Simon Lászlóval folytatott "beszélgetés" volt, akitől, mit egy nyűgös kislány, csak egyet kért, követelt, az előre kinyomtatott verseket lobogtatva: hogy vendége ott a stúdióban olvasson fel obszcén verssoraiból. Hiába magyarázta a poéta-politikus, hogy mindaz, amit Kálmán tolt az orra alá, és Kálmán ezt nem akarta, netán nem volt képes megérteni, hogy ez a médiában L. Simon karrierjének felívelésével párhuzamosan azonnal elhíresült, khm, pikáns költészet afféle szereplíra. Bár kétségetelenül több nézőt vonzott volna (és egy-egy sora tízezrek kedvence lenne gif-ként a neten), mintha teszem azt Hiller István olvasna fel egyetemi tanmenetéből, míg Lendvai Katalin szoft-lamúros ponyvái vagy Kukorelly Endre irodalmi produktumai ellen az adásrendező tiltakozott volna, hogy utánuk nem lesz kinek eladni a reklámidőt. Éppen elég sok jobbos felsővezető kádert lehet könnyen, ilyen stiklik nélkül is a falhoz szorítani, itt csak egy dologra derült fény: Kálmán messze nem olyan intelligens, mint amilyen okosnak tűnik a képernyőn át.
Maga a kötet egyébként a tipikus könyvkiadói lenyúlás, meg is írja ezt az összeülést Libri vezérkarával, ez a mindenből pénzt kell csinálni tipikus példája: adott egy híres tévés arc, bárki, aki épp elég híres ahhoz, hogy elsózzanak vele egy könyvet. Érezni is, hogy a személyes életút és -élmény annyira sovánka, hogy csak tévés kulisszatitkokkal lehetett vágósúlyra hízlalni (eklatáns példának lásd a szókaratét majd az összeborulást Friderikusszal, egyszerre érdektelen és gagyi, épp mint maga Sanyika).
Hogy igazán valami jót is mondjak, azért jelentős médiatitkokra is fény derül, pl. hogy kié volt az a rágó a stúdióbeli asztal lapjára ragasztva alulról, amit a kétfarkúak parlamentere, Mogács Dániel lelt a sajátja mellett, egy egyébként sziporkázóan üde, és a magyar tévézésben ritkaságszámba menően s főleg: spontánul szellemes adásban: nos, Kálmán Olgáé (és jó a sztori is, miképpen került oda.)
Summa summárum, jobb címet is tudtam volna, tekintettel a szerző legfontosabb szervére és a szüntelen önfényezésre:
SZÁJFÉNY
Naponta a piros lámpa bűvöletében
(Aki félreértené: piros fény jelzi a studióban, mikor melyik kamera „vesz”.)
ps.
Ó ha egyszer megérném, hogy Olgácska fut ki adás közben a stúdióból...!
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)