Hrabal, Bohumil: Bambini di Praga 1947
[Bambini di Praga 1947, 1964] vál. és ford. Hosszú Ferenc
(első hazai kiadás: Európa, 1965, legújabba: Európa, 2011)
[öt korsófüle]
"Egy hentesboltban kezdődik a történet, s egy elmegyógyintézet holdfényben fürdő kertjében végződik bilincskattanással. Közben azonban lezajlik egy feledhetetlen utazás Bohumil Hrabal irányításával: állomásról állomásra érkezünk, betérünk egy hentesüzletbe, nem maradunk kívül a drogista ajtaján, kukkolóként leshetjük, mi történik, mi hangzik el egy olyan tánciskolában, ahol elaggott iparosok, tintanyalók meg néhány bolond és kivénhedt agglegény gyakorolja egymás közt a valcert és az illemtant" - meséli a fülszöveg. Van persze még egy rétege a háttértörténetnek, hogy miféle szélhámosokkal is esik meg a történet, de az mindegy is, a sorok közti űr kitöltése a lényeg Hrabalnál, mint mindig, épp mint ahogy a korsóban is - vagy az életben - mindig a habpaplan alatt rejlik a lényeg. "Bohus! Hát hogy tudott maga ennyi szépséget összeírni a földön?", kérdezi egy kollegina is a fazék mellől.
Botladozó ámokfutás, jámbor delírium az egész, igaz, kést csak a hentes ragad, a többiek korsóba és és virslibe kapaszkodnak. (Később likőr- és köménypálinkatócsákra ragyog le a nap, legvégül a "Krohn Brothers" pálinkája gyújtja fel a szerelem lángjait). Az egyik első életképben egy hentesbolt benseje tárul fel előttünk, akár egy szépéletű malac forrón gőzölgő koncai a tőkén, két cubák közt feltárulnak a kisemberek titkai. S miután a hurkaujjú hentes és vendégei kitárgyalják a világot, újabb színterekre repít miinket, mint Ádámot Lucifer, kiülünk egy temető falára, annak tetejéről látjuk a helyi kocsma vígságos életét, ahol sok mindenbe fulladhatnánk bele, de unalomba semmiképp.
A címbeli "sörcsillár" is a kocsmában bukkan fel - no ne gondoljunk holmi világítótestre, bár némi fényt kétségtelenül visz a férfiak életébe, ez a szép hrabalizmus csupán annyit tesz: sok-sok söröskorsó összefogva a korcsmáros markában. Alább mindjárt olvashatod is a vonatkozó "példamondatot."
(1964 Praha, 1965 Bp.)
Ja és egyébként ez az első magyarul megjelent könyve.
(Kiemelések - best of hrabalism - tőlem.)
"– Mitől van itt ilyen hideg? borzongott meg az ügynök. – Attól, kérném, hogy közvetlenül az én házamhoz van ragasztva a sörgyár jégverme. Itt, közvetlenül a hátunk mögött egy négy emelet magas jéghegy van... Most már nem érdekes, de amikor a gyerekek még kicsinyek voltak, hát akkor nyáron volt a legrosszabb. Ruhástul bújtunk az ágyba, és még akkor is vacogott a fogunk, s közben a ma- lomárok felől hallottuk, hogyan fürdőzik és dalolgat az ifjúság a holdfényes éjszakában... – magyarázta az öreg..."
"– Nem szúrja? – Nem. Még a tarlón is mezítláb járok – felelte a halgazdasági felügyelőné, felállította a létrát, és felmászott a falra. – Üljön ide mellém – javasolta –, innen belátni a kocsmába. Ott, a tükör alatt üldögélt mindig a herceg úr, onnan nézegette ezt a falat, és a temető látványától mindig csudamód megszomjazott. És az embereink eltanulták ezt tőle. Mihelyt a férfiak elkezdik mondogatni otthon, hogy „Mije van az embernek ebben az életben? Ma itt van, de holnap már a fal mögé kerülhet!”, hát az asszonyok sírva fakadnak, mivel szóról szóra ezt mondogatta a mi herceg urunk is, és olyankor aztán fizetett az egész kocsmának. – Akkor az egy klassz úr lehetett – mosolyodott el Tonda. – De még milyen! Egyszer beugratott lovával a nyitott ablakon az ivóba, rendelt egy snapszot, aztán újra kiugratott a lóval a kocsma elé. Bohouš Karásek is meg akarta ezt csinálni, de beverte homlokát az ablakfélfába. Ott van a sírja... – mutatta a felügyelőné.
Aztán benéztek a kocsmába, ahol barnára sült férfiak álldogáltak felgyűrt ingujjban, handabandáztak, ordibáltak, és derékon ragadták egymást, és hosszan egymás szemébe néztek, azután régimódian összecsókolóztak, gratuláltak egymásnak, egymás vállán lógtak, és veregették egymás hátát, és betámolyogtak az ivóba. – A herceg urat annyira szerették itt? – De még hogy! – kiáltott fel a felügyelőné. – A herceg úrnak volt egy alapelve: „Loptak, lopnak és lopni fognak, én csak azt akarom, hogy módjával tegyék.” Az ott, aki most éppen arccal a sörtócsában fekszik, az a herceg úr zabigyereke. És a részeg a kocsma közepén feküdt, és két férfi vékony sugárban öntötte rá egy korsóból a sört, és a részeg magához tért, kinyújtotta a kezét, előbb kézfejjel, aztán tenyérrel fölfelé. – Esik – mormogta maga elé, aztán békésen visszafektette arcát a kiöntözött sörbe, és aludt tovább.
– Megálljatok, ti csirkefogók – kiabált az asszony a létráról –, az új kabát van rajta! És a sörtől és izzadságtól összemaszatolt kocsmáros hordta a korsókat, fél-fél kézre tízet-tízet fogva, mint egy-egy égő csillárt. És a férfiak megigazították a söröstálcákat, a kocsmáros kihúzta füle mögül a ceruzát, és húzta a strigulákat, és a harmonikás félrebillentette a fejét, és a dobos püfölte az ütővel a nagydobot. – Az a kék inges, az csudaszép ember – jegyezte meg Tonda úr. – Aki most hajtotta fel a sörét? Hát igen, az a városi gyógyszerész. Mihelyt szabadja van, legott kijön ide hozzánk, de ő nem arisztokrata típus. Ah, mire ez megnyugodott! Először elitta a felesége hozományát, aztán megitta a betegek minden konyakját meg borát, meg szeszét... és még mindig nem lelt békességet, még mindig nem tudta megszokni a kisvárost, mivelhogy prágai. Végül is egy füvesasszony azt tanácsolta neki, hogy menjen ki vásárkor a piacra, és kiabáljon el ott egy rettenetesen ocsmány szót. És a gyógyszerész meg is tette, és először elájult, amikor az egész piac őt bámulta, de másodjára, amikor elkiabálta a téren azt a ronda szót, mintha lehullott volna róla az a szorongás... Ő a legfessebb ember a környéken, de nincs benne egy csepp kék vér sem, csak az inge kék. Hanem látja azt ott, azt, aki az asztal alá esett, és most tápászkodik? – Azt a csúfságot? – Azt – hagyta helyben a felügyelőné –, nohát ő is a herceg úr zabigyereke, szédületes hegedűs, abból él, hogy nem játszik. Csak az álla alá veszi a hegedűt, máris ontják neki lelépésként a pénzt, csak hogy ne játsszon. Én hallottam őt egyszer hegedülni, és csalánkiütést kaptam tőle..."
A SÖRCSILLÁR:
< Na ilyesmikről lenne szó - csak nem németesen, hanem csehül >
"– Az istenért, ott egy férfi alsónadrágban táncol az asztalon! – kiáltott fel Tonda. – Az a tanítónk. – Ő is zabigyerek? – Ő is. Nagyon szeretik az emberek, mivel egyszer kijelentette, hogy ha neki volna egy lánya, és ha az a lány egyszer maláriát kapna, és ha az a lány meghalna a maláriában, hát akkor ő, ha neki revolvere volna, akkor fájdalmában talán még főbe is lőné magát... És azóta, hogy ezt kijelentette, már nem iszik, hanem dönti magába az italt, de mindenki elnézi neki, mivel senki sem volna képes arra, hogy ha lánya volna, és ha az a lány maláriát kapna... – a felügyelőné legyintett, majd megtoldotta: – Kryštof Javůreknek hívják, és az anyja tehenészlány volt a herceg úrnál, tudja?
– Igen, de az a hatalmas legény, aki hajával a mennyezetet súrolja, az is zabigyerek? – kérdezte Tonda úr. – Ugyan dehogy. Az egy óriás. A herceg úr gyerekeinek viszont kivétel nélkül volt valami arisztokratikus hibuskája. Az egyik szem alacsonyabban – mutatta saját magán a felügyelőné –, kiálló lapocka, vékony pofácskák, mint a törökmézhez való bárd, a bujálkodás kedvelése, meg hasonlók. Ez viszont Šilhartskí úr, az izmok játéka, egy igazi férfi, aki a testét tigrisbőrben mutogatta a vásárokon és búcsúkon. Csak föllépett az emelvényre, és csak annyit mondott, hogy „Hölgyeim és uraim, az izmok játéka, az roppant energiákat emészt föl”, és mi nők már másztunk is az emelvényre, és vettünk egy koszorú szafaládét, és a vödörrel elküldtünk sörért, Šilhartskí urat pedig leültettük egy ládára, és ő ette a szafaládét, és itta a sört, és közben magyarázta nekünk, hogy melyik izomnak mi a neve és mire való, és mi asszonyok tapogattuk az izmoknak azt a játékát, és engem a megboldogult uram úgy kapott rajta, hogy a kezem éppen a tigrisbőr alatt volt...
– Mondja csak, tulajdonképpen hány zabigyereke volt a herceg úrnak? – ...és úgy eldöngetett az ostorral, de úgy, hogy elájultam. Hány zabigyereke? Összesen hatvanhét – mondta a felügyelőné. – Mennyi?! – rémült meg Tonda úr. – Összesen hatvanheten vagyunk. Tizenöt meghalt, összesen tehát ötvenketten vagyunk életben – vágta ki a fel- ügyelőné, és profilba fordította a fejét. – Maga is kékvérű? – Abban a megtiszteltetésben van része – felelte, és behajlított mutatóujjával leszorította fél orrlikát, és ügyesen kifújta az orrát –, a herceg úr ugyanis értett ahhoz, hogy ki az igazi nő. A legtöbb zabifia és zabilánya erdőkerülők, halastófelügyelők meg ispánok feleségétől és lányaitól való. És mindegyik gyerekről mindig gondoskodott is. A legjobban azonban a tehenészlányokat szerette. Pillanatonként mászott le ragyogó arccal a padlásról, hajában szalmával meg törekkel. Engem a szecskavágóban csinált a mamámmal."
"– Az isten szerelmére – kiáltott fel Tonda úr –, hiszen a dobos az izéjével püföli a dobot! – Igen, az a Karel Gajdoš, szintén zabigyerek, a jelmez- bálokon is ezt csinálja – magyarázta a felügyelőné. És megilletődötten kérdezte: (...) A vendéglőben üvöltötték a férfiak: – „Ősszel, amikor kivirít a dália...” A sírdogáló asszonyok elszéledtek, és a község fölé felkúszott a vizenyős hold, és a helyiségben az összemaszatolt kocsmáros két kézzel hordta a sörök csillárjait."
"A zongorista, aki ifjúkorában a Špirkben meg a Nyanyában játszott, kitapogatott egy darab lószalámit, amely a legmagasabb hangok billentyűin feküdt, harapott belőle, és játszani kezdte a Császári keringőt . Bloudek úr, a bolondkórházi ápoló, leült a zokogó Hroudová kisasszony mellé.
– Mi baj? – kérdezte.
– Még az élettől is elment a kedvem – felelte.
– De miért?
– Ej, mert az Állatvédő Egyesületben viselt elnökhelyettesi minőségemben már megint tudomásomra jutott, hogy Sadskýban elfogtak egy inast, aki élő gödölyéket nyúzott. Hogyan is lehetnek az emberek ilyen kegyetlenek az állatokhoz! – fejezte be nagy nehezen Hroudová kisaszszony, és arcát a zsebkendőjébe rejtette.
– Ne sírjon – vigasztalta az ápoló –, nézze csak meg ezt a sebet, itt a homlokomon! Egy házmesterné lehúzott a vécén egy élő kismacskát, és a kiscica, mielőtt elvitte volna a víz, olyan szemrehányón nézett arra a házmesternére, hogy az meghibbant tőle.
– Úgy kell neki! Isten büntetése! – mosolyodott el könnyei között Hroudová kisasszony.
– De ez még nem minden – folytatta az ápoló, és előrehajolt. – Annak a házmesternének ugyanis végül az öreg anyamacska adott be: eljárt a vécébe, belenézett a kagylóba, és a praclijával a vízbe nyúlkált, egyszer pedig olyan szemrehányó pillantást vetett a házmesternére, hogy behozták egyenesen hozzánk a diliházba.
"– Most pedig, zene, állj! Hogyan kell asztalhoz vezetni egy hölgyet, nos? Kezével magyarázta a társasági illem erre vonatkozó előírásait, kezével csalogatta maga felé a táncoló párt, hogy egymásba karolva vonuljanak az asztalhoz, aztán füléhez támasztott tenyérrel leste, amint Bucifal meghajolva azt mondja:
– Hölgyem, ez gyönyörű volt, szabad felkérnem még egy táncra? És a bandzsa marhakupec, aki Szlovákiában egy vagonba tizennyolc helyett huszonöt tehenet zsúfolt, és Prágáig rendszerint elhullott belőlük öt-hat a szomjúságtól meg az éhségtől, de a dolog még így is kifizetődött neki, lesütötte a szemét.
– Már elígérkeztem – suttogta.
A táncmester könnyezett: – No, hiszen jól tanítom én magukat; értsék meg, kérem, egy úrnak mindig gálánsnak kell lennie..."
"– A Krohn Brothers cég arany kezére, amellyel ezt a pálinkát főzte – mondta az ápoló. Aztán felemelték a poharakat, és ittak. És az épület szívében valaki panaszosan felüvöltött. – Semmi – mondta az ápoló, és újra töltött magának –, alighanem Kilius úr volt. A szentségit! Piszok jól főzte meg ezt nekünk az a Krohn Brothers cég! Tudják, az emberek azt hiszik, hogy mi itt valamiféle javítóműhely vagyunk, ahol megreparálják a delikvenst, mint valami kipukkant autógumit... mint ahogy a lyukas belsőt ragasztják meg. Pedig az ember mégiscsak roppantul kényes jószág! Kilius úr immár ötödször van nálunk. Az anyósa minden este más csuporba tette éjszakára a műfogsorát. És Kilius úr, amikor hazajött a kocsmázásból – ismerik azt a sörözés utáni farkaséhséget, igaz? –, hát megevett és megivott mindent, amit csak talált. És összesen ötször itta meg az anyósa műfogsorát. És mindannyiszor felüvöltött: „Az anyósom nevet rám a csuporból!”, és összegabalyodtak agyában a dolgok, és behozták ide. – Maga honnan tudja mindezt, Bloudek úr? – kérdezte Nadja. – Honnan! A szivattyúkra Zikmund cég van, az elmebetegekre viszont a Sigmund Freud – felelte az ápoló."
"Fél kézzel a fejük feletti ágakba kapaszkodtak, fél kézzel a pálinkával teli poharat fogták. – Uraim – szavalta az ápoló –, a nők hihetetlenül nagy érzelmekre képesek. Máša asszonyt előbb felvágott erekkel vitték be Jirásekhez, és amikor ott rendbe hozták, átküldték hozzánk, mivel minden öngyilkosság a maga módján őrültség is. Hanem az a Krohn Brothers cég piszok jókat főz nekünk! Hú! Kis híján lependerültem! Pszichoanalízissel kinyitottuk a nagysádka szívét. Boldogtalan szerelem! – kiáltott fel az ápoló, és újra benézett a szobába, ahol egy gyönyörű nő ült, szép, mint egy szobor, és egyik cigarettáról a másikra gyújtott, és az öle tele volt hamuval. – Ilyesmit szeretnék egyszer még megélni... – mondta a direktor úr. – Egy akkora szerelmet, mint egy ház. Minden pénzemet odaadnám ezért! Még a végét, még a diliházat is vállalnám érte... És kibe szeretett bele? – Egy villamoskalauzba.
– Egy villamoskalauzba?
– Egy villamoskalauzba. Egy prágai ügyvéd felesége, öt nyelven beszél folyékonyan, doktorátusa van esztétikából, két gyermek anyja, és ugyanakkor belebolondult egy férfiba, aki a váltókat állítja."
feleségével, Eliska Plevovával
(1914. március 28., Brno - 1997. február 3., Prága)
(via onagyz/serteperte)
![olvastam még [201801]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/1ebdc6931b84b14c6b1fa811e379f754_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)