Agatha Christie: Herkules munkái
[The labours of Hercules, 1947] ford. Tábori Zoltán
Európa, 2006.
(korábban: Hunga-print, 1990., 1993.)
"A helyzet rendkívül kényes, Monsieur Poirot. Egy villanásra röpke mosoly jelent meg Hercule Poirot ajkán. Csaknem ráfelelt: „Mikor nem az?”, de inkább átrendezte vonásait, és magára öltötte az orvosoktól ellesett különleges tapintat arckifejezését."
(V., Augias istállója)
Amint a drága jó Poirot-nknak az orra - és kackiás bajsza - alá dörgölik, hogy vajmi kevéssé hasonlít ókori névrokonára, az antik hősre, a detektív legyűri sértettségét és sürgősen pótolja hiányosságait, ami az antik műveltséget illeti. Sürgősen utánanéz, ki is ki volt az ő "keresztapja". És bizony nem tölti el elégedettséggel: egy bűnözői mintát vél felismerni az elődben, akit, ha az bejelentené magát Georges-nál, az inasnál, nyomban le is tagadna. Mégis, ráérezve a lehetőségre, a kihívásra, dacosan herkulesi próbába kezd, egy tucat rendkívüli képességet igénylő próbának veti alá magát, mielőtt végleg nyugalomba vonulna - vagyis végre a régóta be(tök)harangozott töktermesztésre adná a (tök)fejét.
Lady Agatha örökös csipkelődésésének bizonyítéka, hogy az első próba, mely Herkules határidőnaplójában a Nimeai oroszlán esete címet viseli, Poirot-nál egy pincsi elrablásával indul...
És máris megismerünk a tréfálkozó Agatha mellett egy újabbat, aki krimijeibe szinte minden alkalommal belecsempészte a szociális érzékenységet: a kutyatolvaj beismerő vallomást tesz de anélkül, hogy menthetné magát, nem csak maga, de széles nőtömegek nevében is beszél:
"Amy Carnaby arcán hirtelen vörös pírfolt jelent meg.
– Nekem… – mondta – nincs mit megbánnom. Azt hiszem, ön jóindulatú ember, Mr. Poirot, és talán meg fogja érteni. Tudja, rettenetesen félek.
– Fél?
– Igen, persze gyanítom, hogy ezt nem könnyű egy úriembernek megértenie. De tudja, én korántsem vagyok valami okos nő, nincs végzettségem, és egyre öregebb leszek… és .annyira rettegek a jövőtől. Nem tudtam félretenni semmit… hogy is tudtam volna, miközben Emilyről kellett gondoskodnom? És ahogy egyre öregebb, egyre tehetetlenebb leszek, előbb-utóbb nem kellek senkinek. Csak olyan kell, aki fiatal és fürge. Én… én nagyon sok embert ismerek, aki olyan, mint én, aki már nem kell senkinek, egyetlen szobában tengődik, ahol nincs kályha, nincs semmi fűtés, és enni sincs nagyon, és a végén már a szobabért se tudja kifizetni… Természetesen vannak menhelyek, de oda nem könnyű bejutni, hacsak az embernek nincsenek befolyásos barátai, és hát nekem nincsenek. Jó sokan vannak olyan helyzetben, mint én, szerencsétlen társalkodónők, tanulatlan, hasznavehetetlen nők, akik számára nem adatott más, csak a kilátástalanság és a rettegés a jövőtől…"
(I., A Nemeai oroszlán )
És persze lélektannak is a mestere:
"– És a dajka-közjáték? Ezt mindig így csinálták?
– Tudja, Monsieur Poirot, a vénkisasszonyok arról híresek, hogy egy kisbaba láttán elveszítik a fejüket. Így hát mi se látszott természetesebbnek, mint hogy belefeledkeznek egy kisbabába, és észre se veszik, mi történik körülöttük.
Hercule Poirot felsóhajtott.
– Ön kitűnő alkalmazott pszichológus, a szervezőképessége elsőrangú, és színésznőnek is kiváló – mondta."
És még az oroszlán-kiskutya hasonlatot enyhítő csattanó is megvan, csak hogy Poirot-nak legyen kedve folytatni a kihívássorozatot: "Tudja-e, Monsieur Poirot, hogy a legenda szerint a kínai pincsik hajdanán oroszlánok voltak? És a szívük még ma is egy oroszlánéi." Mondjuk erre hájjal kenegetésre nincs is szükség, Poirot éppen elégedett lehet magával: túl is teljesítette a feladatait, még egy gyilkosságot is megakadályozott, valamint nem csak a büntetéstől mentette meg a szimpatikus pincsirablót, de még indulótőkével is ellátta. Igaz, nullszaldósan jött ki az esetből, de ezentúl kitűzhette a mellére Herkules mellé Sztahanov képét is.
A többi kriminovella is fantasztikus, nem vagyok novellapárti, pláne a kriminovellában nem hiszek.. azaz nem hittem eddig. Bravúros, imádni való kis kötet. Már csak idézek...
"Hammettet az esőköpenye szimbolizálta. Ezt az elnyűtt ruhadarabot mindenhová magával hurcolta. Igazi jelkép volt ez: jelképe az angol időjárásnak, az angol faj bölcs előrelátásának, a régi holmikhoz való ragaszkodásának. Ráadásul a maga szókimondó brit módján John Hammett rátermett szónok is volt. Nyugodtan és megfontoltan előadott beszédei magukba építették azokat az egyszerű, érzelgős sablonokat, amelyek oly mélyen gyökereznek az angol lélekben. A külföldiek ezt néha képmutatásnak és elviselhetetlenül nemesnek érzik."
(V., Augias istállója)
"Tud csodát tenni, Monsieur Poirot? – kérdezte Edward Ferrier. – Hát ezért hivattak, vagy talán nem? Csak-csak kinézték belőlem!"
(V., Augias istállója)
"Van szerencsém közölni önnel, hogy ön a legteljesebb mértékben épeszű – mondta Hercule Poirot. Hugh felnevetett. Az a fajta nevetés volt, ami a közvélekedés szerint egy őrülttől várható."
(VII., A krétai bika)
"Nincs valami fiatalember a háttérben? –kérdezte eltűnődve Poirot. Japp a fényképre bökött. – Úgy néz ki? – Nem, valóban nem. De akármilyen a megjelenése, attól az alkata még romantikus lehet."
(IX., Hippolyte öve)
"Megtalálta a helyes szót. Hercule Poirot kihúzta magát. Hűvösen így szólt: – Monsieur, én nem ismerem azt a szót, hogy lehetetlen. Mindössze annyit kell tisztáznom magammal, hogy ez az ügy elég érdekes-e, hogy elvállaljam."
(XI. Hesperisek almái)
"Az alacsony, pedáns férfiak szinte mindig nagydarab, kihívó nők után vágyakoznak. Poirot is képtelen volt szabadulni a grófnő iránt érzett mélységes vonzalmától. Jóllehet már körülbelül húsz év telt el azóta, hogy utoljára látta, a bűverő mit se csökkent. Az igaz, hogy a grófnő sminkje most egy tájképfestő naplementéihez hasonlított, és a smink alatt a nő igencsak rejtve maradt, Hercule Poirot számára azonban még mindig ő jelentette a pompát és a csábítást. A kispolgár továbbra is az arisztokrata lábai előtt hevert. Valahányszor visszagondolt, Poirot-ban rögtön föltámadt a régi csodálat, hogy ez a nő micsoda rafinériával lopta el mások ékszereit."
(XII., Cerberus foglyul ejtése)
"– Bocsásson meg, Monsieur Poirot. Rendben van ez a számla, kifizethető? Leonóra virágüzlet, vörös rózsák. Tizenegy font, nyolc shilling és hat penny. Elküldve Vera Rossakoff grófnőnek, Pokol, 13 End St, WC1.
Hercule Poirot arca vörös rózsákéhoz hasonló árnyalatot öltött. A füle tövéig elpirult.
– Tökéletesen rendben van, Miss Lemon. Csak egy kis… izé, figyelmesség… izé, abból az alkalomból, hogy a grófnő fia Amerikában eljegyezte munkaadója, egy acéliparos lányát. Úgy rémlett, a vörös rózsa a grófnő kedvenc virága.
– Naná – mondta Miss Lemon. – Az évnek ebben a szakaszában igencsak borsos az ára.
Hercule Poirot kihúzta magát.
– Vannak pillanatok – mondta –, amikor az ember nem kukacoskodhat. Azzal vidáman dudorászva kisétált az ajtón. Könnyed léptekkel járt, szinte táncolt.
Miss Lemon utánabámult. Még a kartotékrendszeréről is megfeledkezett. Összes női ösztöne riadót fújt.
– Szent isten! – suttogta. – Nem létezik… Ki van zárva… Az ő korában! Csak nem…"
(Kötet vége.)
Hát ez tényleg nem semmi! Hogy szerelmes lesz Poirot, vagy tököt fog termeszteni?!
[*4/5]
*
Erőltetett, túlírt, túlbonyolított (a messzi gyarmati előélet és az egyéb klisék!) és csak nyomokban emlékezetes – mint amikor például Poirot a kutyát akarta volna kihallgatni, csak az már tizenéve elhalálozott… De azért kiderül: a néhai öleb bizony sokkal okosabb volt, mint az egész rendőrség. Az egészen bájos, ahogy Lady Agatha önmagát – Mrs.Olivert – karikírozza, s még saját teremtménye, Poirot is csak megmosolyogja a szorgos, de esetlenke írónőt.
Két okból olvastam el gyorsan a régi kiadást: a.) mielőtt kijön az új fordítás az Európánál – bár nem éreztem, hogy szükség volna rá*, b.) megint adta a tv, és muszáj volt hozzá- ill. eléolvasni.
(*Mint hallom, még meg is húzták a szöveget. Szóval várható a könyv egy újabb posztban...)
[3/4*]
*
[Endless Night, 1967] ford. Molnár Katalin
Európa, 2009.
(előtte: Végtelen éjszaka, ford. Oláh Dávid, Hunga-print, 1994.)
Cigánykártyával megspékelt kártyavárként épül fel előttünk a regény, sokáig azt sem tudjuk, mire kell figyelni, pedig lassan érezzük, Agatha kavarja, nagyon kavarja... Aztán persze a legvégén olyan sebesen leplezi le magát, ahogy egy kártyavár összedől (hmm, ez ismerős, talán sok Agathát olvasok). Elbeszéléstechnikájában van már egy méltán híres elődje az életműben (Spoiler: Ackroyd 2.0), akár tekinthetnénk önplágiumnak is, mégis, ez sokkal inkább lélektani regény, mint krimi.
Ahogy gyilkosaink lelepleződnek, úgy gyorsul fel a történetmesélés, mintha a moziban elszabadulna a vetítőgép és füstölve, begyorsulva pörögne le előttünk a még hátralévő filmszalag. Számomra nem annyira bűnügyi rejtély, mint inkább pszichológiai: krimiként aránylag könnyű feltörni, de afféle kriminológiai anatómiaatlaszaként talán még precízebb alkotás. Ahogy a bűn felfalja önnön sorsát és - jóféle alienként - újabb zsákmányra tör, hiába ítéli azzal halálra saját gazdatestét is. A bűn mocsarába süllyedve támad fel a lelkiismeret légszomja, vagy a puszta őrület dobja le benne mindennek a láncát és úgy támad fel?, nem tudhatni.
Ha már így elszaladt velem a ló, és mindent összehasonlítok mindennel, hát királydrámák sorába illeszteném, ha össze kéne vetnem a klasszikus angol irodalommal, és bár nem egy Macbeth, de ha pár ezer év múlva csak annyi marad a modern irodalomból, mint nekünk maradt az antik görögökéből, nem kell majd szégyenkeznünk, mármint Lady Agathának.
[4*]
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)