Bächer Iván: Utóíz
Ab Ovo, 2013
"Benne van lábasunkban éghajlat, táj, hegy, völgy, a föld, tenger és folyó és – mindenekelőtt – a történelem.
Lábasunkban a múlt rotyog.
Benne kavarognak a népek, melyekkel összehozott a sors, melyekkel együtt éltünk, ott van a szomszédunk, testvérünk, ősi ellenségünk, ott, kivel verekedtünk, és kivel keveredtünk, kit gyűlöltünk, és kivel békültünk, kit hódítottunk, és ki igázott minket kegyetlenül."
Gyönyörű, méltóságteles, ugyanakkor életvidám búcsú ez tőlünk a haspók ínyesmester részéről.
Talán legszebb könyve – nem tudni (nem tudom, mert nem írt semmiféle utószót a szerkesztő), mennyi az itt összegyűjtött gasztrotárcákból a fiókban talált, és mennyi a már publikált (lehet az összes, egy-kettő ismerős is volt, sajnos nem vagyok egy Bächer-filológus, a hátlap szerint „régi receptek válogatása"), de mindegy is, ez egy frenetikus életműzáró kötet (még ha két "témát”, értsük nyugodtan zenei téma értelemben, itt kottára korog az olvasó hasa, szóval két témát mintha kétszer írt volna meg ráadásul ezeket egymás után tették, ami zavaró lehet folyamatos olvasás mellett, de ez legyen a mohó olvasó baja, ugye.)
A szövegek és a tálalt étkek mentesek mindenféle méreganyagtól, nincs bennük sem politika, sem E-akárhány, csupán egy paródia rejlik ez utóbbiról a szövegek alján mint szalonnahéj a szárma (avagy töltött káposzta) cserépedényében, és ez így van jól.
"Míg a koszt aranybarnára sül, elgondolkodhatunk az emberi sors forgandóságán: Dubarry grófnő ott zárta, ahol kezdte, XVI. Lajos kolostorba csukatta ugyanis, s ha onnan később ki is szabadult, a forradalom már nem kegyelmezett neki.
A vérpadon méltóságteljesen viselkedett, tudta, hogy neve már örökre fönnmarad. A guillotine mellől állítólag azt kiáltotta oda az őrjöngő csőcseléknek: -Soha ne feledjétek olvasztott vajjal meglocsolni a tetejét, hülye parasztok!"
Olvasgatás közben csak azért nem hallani ahogy korogsz valahonnan saját brízed irányából, mint ahogy egy vekkeróra csörömpöl, mert a zajt elnyomja a minduntalan feltörő göcögés, kuncogás, hahotázás, meg aztán úgyis folyton rohangálsz a kötettel, hogy felolvass belőle fele- és tán egészen barátaidnak belőle.
"És mégis jó az utolsó lecsó. Jó, mert már búcsúzunk vele, de amikor a villánkra tűzött féltenyérnyi kenyérdarabbal tisztára tunkoljuk a tányért, megvígasztalhatjuk magankat: búcsúzunk ugyan, de legalább van mitől."
Köszönjük, séf úr.
A legszebb vég, ha az emlékezetben ilyen szépen él tovább valaki.
Méltó utóíz egy életmű lakomája után. Jó fröccsözéseket odaátra Szindbáddal!
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)