[Kun kyyhkyset katosivat, 2012] ford. Bába Laura
Scolar, 2014.
finn / kortárs / regény
"Senkinek nem mondhatta el, mennyire élvezi az ágyat, melyből hiányzik az ura."
"Legkönnyebben mindig a csoport legszíntelenebb személyét lehetett beszervezni: a lányt, akit soha nem kértek fel táncolni, vagy a fiút, akinek a neve soha senkinek nem jutott eszébe, a nőt, aki mindig ugyanazt rendelte, a férfit, akit molynak hívtak, mert senki nem emlékezett a nevére."
Minden szerzőnek rettenet nehéz lehet kitörni korábbi sikere dicsfényéből, Oksanen eddigi (a Galambok előtti) három (és fél) művéből egy tényleg remek, igazi nagyregény, vagy szinte az (a fél szintén, mert annak drámai műfajú előzménye - lásd Mai finn drámák, coming soon), de a két másik, kis regény vézna, felejtős mellékesek. És a szerzők szerintem érezni szokták ezt, az mondjuk már lélektan, miért hagyják kiadni ezeket a balkézről valókat is – egy szülőnek minden gyermeke kedves, naná, de erre meg azt mondom, szeretgessék őket, de csak ha az asztalfiókban ágyaznak meg nekik, mindörökre.
Szóval a recept ilyenkor az lehet, hogy követik legújabb gyermeküket, annak nyomába küldik, aki a legmesszebb jutott, és a legjobb, ha minél jobban hasonlít a bratyóra. De nem árt ha életrevalósággal is felszerszámozzák – ez a regény azonban csak klónja a Tisztogatásnak, ez az újabb 'kockaregény' a saját lábán állva úgy remeg, mint Dolly, az újszülött klónbarika, el is él egy darabig, de aztán nemsokára megy a formalinba, jóéjszakát.
"…Hertz felemelte a tenyerét, Juudit álomtól göndör fürtjeit megsimogassa, oly gyengédséggel, oly gyengédséggel a fülét [sic!]. A látvány egy pillanatra elvakította Edgárt, úgy folyt át rajta, mint a véletlenül megivott lúg, és nem tehetett ellene semmit, semmit halálos hatása ellen, mert abban az érintésben benne volt a világ összes szerelme, a világ összes gyengédsége, minden ami drága, és mindez mások előtt történt."
első kiadás: 2012
Tudnám én dicsérni a regényt, akarom mondani a témáját, ami ismét a Baltikum, a második világháborútól a szovjeturalomig, az 1940–1960-as évek terrorja, náci és vörös diktatúra felváltva, és mindezen napi terror árnyékában a kisember sorsa, ahogy viaskodik benne az életösztön és az erkölcs, hány másik emberéletet ér az övé, satöbbi. (Elnézést, a talán csak a holokauszthoz mérhető eseménysorozatot méltatlan így summázni, de hát mégsem elég a regényt csupán a témája nyomán megítélni.)
Mondatai a legrosszabb modorban kopírozzák saját, Tisztogatás-beli stílusát, akár önparódia is lehetne, annyira. Ilyen részleteket bőven idézhetünk belőle, én csak azt a pár félmondatot emeltem ki a több mint 300 oldalból, ahol egyáltalán feltűnik valami erőlködésmentes, de kerek megfogalmazása valaminek.
"Mélyen beleképzelte magát a Pirita-part nyári éjszakájába, a lobogó lánggal égő kátrányos hordókra koncentrált, az erdőre, mely somolygott, mint egy nyárra ébredt sün."
[Kiemelés tőlem: tulajdonképpen ezen a sünön kívül nem tetszett benne semmi.]
Akárhogy forgattam, a skandináv rejtvények nehézségi fokozatához méltóan megbonyolított történetszálainak kibogozása végén csak az jött ki „megfejtésnek”: inkább olvastam volna egy jobb történelemkönyvet a korszakról, például.
Sofi Oksanen
(Jyväskylä, 1977-)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)