Cardano, Girolamo (1501-1576): Életem
[De vita propria, 1654] ford., a bevezetőt és a magyarázatokat írta Magyar László András
Gondolat, 2013.
"Miután szüleim – mint hallottam – hiába próbálkoztak magzatelhajtó szerekkel, az 1501. esztendő októberének VIII. kalendaején [szept. 24.], az éjjeli első órában, kevéssel fél után, ám még háromnegyed előtt világra jöttem."
Fantasztikus időutazás ez a kis könyv. Egy olyan korba kísér el, amikor még a tömegember feje sötét - oké, mikor nem az, de itt egészen másképpen, még nem a médiától az -, de már felüti fejét a modern ember, a reneszánsz tudós, aki már magában hordja mindazt, ami az embert igazán olyan elviselhetetlenné, egyben vonzó személyiséggé, egyéniséggé teszi: az önreflexivitást, vagyis az öniróniát és a gőgöt.
"Paviában születtem, és már az első hónapban elvesztettem a dajkám, aki még aznap, hogy elkapta a betegséget, nyomban meghalt pestisben."
„Hősünk” szinte rokkantigazolvánnyal születik, és mennyit fecseg számtalan testi nyavalyájáról! És már cuki, ahogy mártírkodik őszinteségi rohamaiban. Nekünk írta, a jövőbe vetett palackposta ez a könyv, még ha nem is végig saját kezűleg vetette papírra, vannak rá jelek, hogy diktálta egyes részeit, de mindenképpen minket, az utókort szólítja meg, bízva abban, hogy a halála után lesznek, akik jobban megértik majd, mint saját kora, mellyel bizony nem volt megelégedve - és ez kölcsönös volt. Szóval sokat kritizálja is magát, nyavalyog, de van ám annyira fifikás, hogy mindezt talán csak azért teszi, hogy minden szavát őszintén elhiggyük, azokat is, mikor különleges képességeit sorolja.
"Mivel pedig az a tapasztalatom, hogy szinte mindig fájni szokott valamim, ha véletlenül semmim se fájt, mindig azonnal olyan szorongás fogott el, hogy annál semmi szörnyűbb nincsen"
Mert amilyen beteges vénember lett belőle, annyira nagy tudósnak festi le magát, nem is egyetlen tudományterület mestereként, mely a mi eszünknek már elképzelhetetlen, de hát akkor még könnyebben ment – igaz, egészen másképp működött a tudósi lét, egyáltalán a tanulás is, akkor még fejből kellett tudni egész hosszú műveket a klasszikusoktól, és megkövetelték a szolgai alázatot a mesterré válás során.
"1542 óta Este herceggel álltam barátságban, aki néha csurrantott-cseppentett valamicskét – többet is akart adni, de én nem fogadtam el."
Mindezek mellett a könyv legnagyobb erénye mégis talán a jegyzetapparátus, a fordító másik nagyszerű, saját munkája, ezek a művelődéstörténeti forgácsok, mint parmezándarabok egy salátában, nem csak megízesítik az egészet, de talán a legfontosabb részei is. Általuk betekintést nyerünk pl. a korszak öngyilkosságról alkotott nézeteibe, hogy milyen népszerű volt a sakk és más táblás játékok („ludus latranalorum”: a tiltott, lator játékok).
Csupa olyasmi derült ki ebből a kis kötetből, ami ki szokott maradni a történelemkönyvekből, a történelmi regények meg ritkán ilyen megalapozottak: a „hogyan éltek” leírás erre kevés: milyen ruhákban aludtak, hányszor ettek napjában és mit, kik és milyen eszközökkel gyógyították az egyszerűbb és az életveszélyes bajokat, hogy fúrták ne csak a koponyát, de egymást is a korabeli katedrán a tanárok, stb. stb.
"24. életévem végére a padovai egyetem rektora lettem, a következő év végére pedig orvosdoktor."
Summa summarum: fantasztikus egy kis könyv. Remek kaland belebújni egy abszolút mai, mégis (késő-)középkori ember (amúgy meglékelt – ezt is megírja) fejébe. Megdöbbentő, hogy ezek a reneszánsz alakok, ha átemelnék őket a mába, alig pár naiv kérdést tennének fel, azt is csak a mikróról és a tabletről, meg hasonlókról, de – ezt érdemként mondom - gondolkozásukban egyáltalán nem tűnnének ki közülünk. Míg egy tucatember, szintén az ő századából, elég nagy feltűnést keltene és hamar elzárnák valamilyen rácsos intézménybe. Cardano ráadásul jobban megállná a helyét a mában, mint ha zuhannánk vissza az ő korába.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)